Istenek Háborúja- 1. fejezet

                                                                 Sziasztok!

Megjöttem az 1. fejezettel a 300-as fanficemből. A segítséget köszönöm Sziminek, nélküle talán csak hetek múlva olvashatnátok! :) "A Család Mindenek Felett" - el nem tudom mikor jövök, nem hiszem, hogy mostanában, de igyekszem! A blogot, a Démoni Szemeket megnyitom, amint begépeltem a Prológus mind a három részét. Viszont, azt nagyon megköszönném, ha ellátogatnátok majd a Trónok Harcás blogomra, mert nem kaptam semmi visszajelzést az utolsó bejegyzésemre. 

Jó olvasást!
pusz, Lyl 

1.fejezet           

                                               

Mi történik, ha egy istennőről kapom a nevem? Talán sznobságnak tűnik? Ezt eddig nem tapasztaltam magamon. 

Az emberek undorító lények. Kapzsik és önzőek. A világ odáig jutott, hogy egymást ölik folyamatosan. Háború zajlik az egész világon, nők és gyermekek válnak rabszolgává, a lázadókat megölik és megkínozzák. Azt kérdem én, mire jó ez a zsarnokoskodás? A válasz egyszerű, semmire. 

A háború miatt lettem árva. A görögök megölték a családomat. Az öt testvérem közül egyetlen fivérem élte túl a támadást. A kisöcsém, aki még pólyás baba volt, mikor utoljára láttam. 

Azon a túlságosan is sötét és csendes estén, a katonák észrevétlenül rontottak be a csöppnyi falunkba és mindenkit lemészároltak. Legidősebb és egyben legkedveltebb bátyám apámmal és azzal a maroknyi katonával harcoltak, de nem voltak elegen. Elbuktak mindannyian. Az anyám is harcosnő volt, de ő minket védett, csakis minket. Rajtam kívül anyámnak volt kettő-kettő idősebb lánya és fia, mint én. Hat éves voltam a támadáskor, a fiatalabb nővéremet nem találtuk. Anyám a kezembe nyomta a kisöcsémet és ezek voltak az utolsó szavai: "Légy erős és bölcs. Vigyázz a fivéredre, légy méltó a nevedhez!" Hozzám vágta e szavakat és megölelt.  Örökre emlékezni fogok a kétségbeesett arcára, és arra, hogy én voltam az egyetlen reménye. A falu egy kifelé vezető, rejtett ösvényére értem, és elindultam az állatok által kitaposott úton. De nem volt szerencsém. Néhány katona kifeszítette a kezemből az öcsémet, és egy vágást ejtettek a halántékomon, penge éles kardjaikkal. Gyengén estem össze a vérveszteségem miatt. 

Szeretett szülőm utolsó szavai visszhangoztak a fejemben, és az, hogy elbuktam. 

Amikor felkeltem egy kicsi halászhajó ingadozó ágyán találtam magam. Pocsékul éreztem magam. Megpróbáltam felülni, de valaki visszanyomott. 

- Még nem szabadna felkelned. - szólalt meg gyengéden a mellettem ülő férfi. Barna bőre és sötét szemei csillogtak. - Hogy érzed magad? - kérdezte. Felsóhajtottam és lecsuktam a szemeimet. 

- Elbuktam. Egyetlen feladatom volt. Vigyázni a kisöcsémre, hogy méltó legyek a nevemhez. - suttogtam. Valamiért megbíztam a férfiban, az isten tudja miért. Lecsurgott a könnycsepp az arcomon amit ejtettem. 

- Mi a neved? - érdeklődte.

- Athéné. - egyre és egyre több könnycsepp gördült végig az arcomon, végül nem tudtam határt szabni nekik. 

Ami a múltban történt, az ott is marad. Több mint tíz év telt el a családom halála óta, de még mindig bűntudatom van. Letelepedtünk egy faluban, azzal az egyetlen emberrel, akiben bízok. Ez a férfi már apává nőtte magát a szememben. 

Tegnap este érkeztünk meg, éjszaka. Sajnos még semmit sem láttam a városkából. Felkeltem az ágyamról és a tükör elé lépdeltem. Karcsú, ám izmos testem a legtöbb férfiban vágyat keltett, de még senki se kapott meg. Koromfekete hajam és kék szemem szinte világítottak a világos bőröm mellett.

Felvettem egy lenge inget, és egy bőrből készült nadrágot. Felhúztam egy szintén bőrből készült szandált és kiléptem az utcára. A nők furcsán méregettek a rám szabott férfi ruha miatt. Felszegett állal vonultam el az egyik katonáknól álló csapathoz. 

- Kieran tábornokot keresem. - jelentettem ki, mikor odaértem. Voltak akik erősen végig néztek rajtam, voltak akik rám sem néztek.

- Talán a hadnagy szajhája vagy? Az enyém is lehetnél! - szólt oda az egyik. Vállig érő barna haja volt, és enyhén barna bőre. Mint minden görög katonának, csak egy rövidebb nadrágból állt az öltözete, viszont neki nem volt köpenye. A kis csoport mellett megjelent egy barna bőrű és szemű, a negyvenes évei végén járó férfi. A férfi, kit szinte már apámnak éreztem. 

- Rinnés, vigyázz a nyelvedre, ameddig még meg van! - torkolta le a katonát a tábornok, még mielőtt bármit is szólhattam volna. 

- Athéna, gyere velem. - hívott Kieran. Egy kicsi változást tett a nevemre, csak hogy még véletlenül se ismerjenek meg, mivel nem sok ember van, aki a gyermekét egy Olümposzi istennőről nevezi el. Az Athéna név viszont nem volt annyira ritka. Na persze, az az egybetű változtatás nagyon sokat érhet. Követtem a sötét bőrű férfit. - Ugye emlékszel, mikor mondtam, hogy egy fiam és két lányom van? - kérdezte csevegő hangnemben. 

- Igen, mindannyian idősebbek nálam. – válaszoltam egy kicsit neheztelve, mivel már milliárdszor elmesélt ezt. 

- Azóta született egy fiam. Most hat éves. Pont annyi, amennyi te voltál mikor találtalak. - a gyomrom összeszorult az emlékre. 

Ahogy egyre inkább haladtunk a belváros felé, annál több lett az ember, akik mindig odaköszöntek a a férfinak. Egy robosztus ház előtt álltunk meg, melynek több emelete volt, és az erkélyek tökéletes rálátást adtak a nyüzsgő utcára, és a városházára. 

Kieran kinyitotta az ajtót, és egy gyönyörű nőt láttam meg egy sötét bőrű kisbabával. A nő szemei smaragd zöldek voltak, és a bőre egy kicsit világosabb volt, mind a férjéé. A kisfiú kiköpött anyja volt. 

- Kieran! - üdvözölte a nő a férfit. Megcsókolták egymást. Elmosolyodtam, hogy mennyire szeretik egymást, úgy, mint egykoron a szüleim. 

Az emeletről két lány jött le. Mindketten teljesen ugyanúgy néztek ki. Megölelték az apjukat, míg én tehetetlenül álltam az ajtó előtt nem messze. 

- Lányok, Musa, bemutatom Athénát, a tanítványomat. - mutatott be nekik. Mindegyikükkel kezet fogtam. Meghívtak vacsorára és a társalgás közbem sokat tudtam meg róluk. Mint például azt, hogy a család Perzsiából származik, de átálltak a görögökhöz, az ikerlányokat pedig úgy hívják, hogy Irina és Ruta, 21 évesek és nemsokára férjhez mennek. Szerencsére a múltamról nem kérdeztek semmit, amiért nagyon hálás voltam. 

- Gyere Musa, tegyük el magunkat holnapra. - invitálta a feleségét Kieran. - Jó éjszakát lányok. - köszöntek el egyszerre. Mikor a két felnőtt felment, Irina rám függesztette zöld szemeit, míg Ruta a barna íriszeit. Csak is ez az egy különbség volt a két lány között. 

- Igen? - kérdeztem tőlük.

- Mesélj magadról egy kicsit! - kérlelt Irina. Belül felhorkantottam a lány pletykássága miatt.

- Figyelj Irina… - kezdtem el, de félbeszakított.

- Iri. - javított ki a zöld szemű lány. 

- Akkor Iri, sajnálom, de a közeljövőben nem hiszem, hogy el tudom mondani. Ha nagyon érdekel titeket, kérdezzétek meg apátokat. - csalódottan néztek rám, de nem mondtak semmit. - Most, ha megbocsátotok, visszaindulok a lakóhelyemre. - felálltam a székről, de Ruta megállított és egy fehér kendőbe csomagolt tárgyat nyújtott át az asztal fölött. 

- Este vigyázz magadra. - figyelmeztetett és felindultak mindketten a szobájukba. Hosszú, egybe fogott, fekete derékig érő hajuk jobbra-balra billent minden egyes lépésüknél. 

- Fura. - motyogtam és kiléptem a házból. A szemembe sütő nap szinte megvakított ahogy ránéztem. - Pár perc napnyugtáig. Ragyogó. - morogtam és elindultam a poros úton. Szinte alig volt már valaki, csak néhány férfi, aki kicsapódik egy-egy fogadóból. Furcsa, minél távolabb lettem a városházától, annál több ember lett az utcán. Pont fordítva, mint reggel. Leültem egy sziklára és kibontottam az ajándékot, amit az ikerlányoktól kaptam. Egy bőr öv volt benne egy tőr hüvellyel, melyben egy gyönyörű ezüst tőr volt. A kezembe fogtam a pengét, melynek markolata pont a tenyerembe való volt. A tőrt visszacsúsztattam a tartójába és felcsatoltam az övet. 

Leugrottam a szikláról és ránéztem megint a napra, aminek már csak a felét lehetett látni. A fények rózsaszínbe és narancssárgába burkolták be az egész várost. A színekről eszembe jutott a legidősebb nővérem, kinél sosem láttam szebbet. Ő anyánk világos barna haját, és apánk kékeszöld szemeit örökölte, és mint minden nőnek a családunkból, karcsú teste volt neki is. Mindig színes nyári ruhákban járt, ám a fehér emelte ki igazán a szépségét. 

Az egyik közeli ivó ajtaja kicsapódott, szinte halálra ijesztve ezzel. Öt férfi lépett ki rajta, vigadva egészen addig, ameddig megláttak. Egyetlen egy embert ismertem fel közülük, Rinnést, a katonát, aki ma megjegyzést tett rólam. 

- Nicsak, ki van itt! A híres Athéna! - üvöltötte Rinnés. - Most ki fog téged megmenteni? - kérdezte kajánul és elém jött. Egy méterre állt tőlem, de így is megcsapott az alkohol gusztustalan szaga. 

- Ahogy látom, se józan, se ittas állapotban nem vagy normális. - szóltam vissza vállvonogatva, nem törődve az előző mondatával. A férfi két lépéssel átszelte a közöttünk lévő teret. Rátette a kezét a derekamra, és egyből két érzés viaskodott bennem. Az undor és a düh. Taszított a férfi, nem csak a viselkedésével, hanem a kinézetével. Rinnés kihúzta a tőrömet az övből és megforgatta a kezében. 

- Na, és ezt mire használnád? - kérdezte lenézően. A társai is odamentek és csendben figyeltek. 

- A te helyedben azt visszaadnám! - sziszegtem figyelmeztetően. Felhorkantott. 

- Mert különben mi lesz? - hajolt közelebb.

- Ez. - válaszoltam megtartva a távolságot közöttünk. Észrevétlenül kivettem a kardját a hüvelyéből és tövig belenyomta a vállába. Rinnés kikerekedett szemekkel nézett. Láttam  a szemén, hogy sosem nézte volna ki ezt belőlem. Elszakítottam az tekintetem a kék íriszeitől és megakadt a pillantásom egy barna bőrű, fekete hajú, és sötét szemű fiún, aki úgy nézett ki, mint Kieran, csak fiatalabb kiadásban. Hátráltam egy lépést a sérült katonától, és kihúztam a pengét a vállából. 

- Mindenki menjen haza! - kiáltott valaki az összegyűlt tömeg mögül. A civilek elindultak a házuk felé, de a katonák többsége maradt. Előtűnt egy fehér bőrű férfi, arcát világos barna szakáll keretezte. Kék szemei szigorúan vizslatták a helyszínt. 

- Themisztoklész! Rég láttalak téged, uram! - kiáltott a közönségből egy férfi, és kezet fogott az újonnan jövővel. 

- Örvendek a találkozásunknak, barátom! - viszonozta a köszönést. Végig nézett az összegyűlt csapaton. Először elidőzött a szeme Rinnésen és a sebén, aztán megakadt a tekintete rajtam és a kezemben lévő véres pengén. Mindig is utáltam, ha bámultak, most se volt másképp. Erősen megszorítottam a kard markolatát, mutatva, hogy semmi kedvem sincs hozzá. 

- Veled még elszámolok. - intézte hozzám a szavait, és elindult a városháza felé. Kék köpenye lebegett léptei gyorsasága miatt. Nagyot nyeltem az esetleges büntetés miatt. Rinnést felsegítették és a gyógyítóhoz vitték. 

Egy szőke rövid hajú fiú odajött hozzám, és megragadta a karomat. 

- Mit képzelsz te magadról?! Te csak egy nő vagy! Nincs jogod egyáltalán fegyvert tartani a kezedben! - ordította és megrántott, mikor látta, hogy nem figyelek rá. Teljesen máshol jártam. A külvilág zajai elhaltak és egyetlen személy hangját hallottam közeledni. Olyan energiát éreztem a levegőben, mellyel egy személy átúszhatná a tengert, és nem fáradna el sosem. Az adrenalin átjárta a testemet és kitépte a karomat a fiú markából. A hang egyre közeledett és közeledett, amíg meg nem láttam őt. A hangjáról is felismertem, de a kinézete teljesen biztossá tett a kilétében. Ugyanaz a koromfekete haj, szinte teljesen egyforma királykék szemek, mint az enyémek, és nagyon világos bőr. Léptem egy lépést és összecsuklottam. Az adrenalin elhagyta a testemet, és az elmúlt percek összes zaja pár pillanat alatt zúdult rám. A fejemet fogtam a fájdalomtól. A másodpercek perceknek, sőt óráknak tűntek. Becsuktam a szemem, és vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek. 

Az, hogy megláttam a kék szemű féfit, annyi jó és rossz emléket hozott fel, hogy sírhatnékom támadt. A szemeim kipattantak a sírás gondolatára. Én sosem sírok senki előtt. A családom halála után csakis Kierannak nyíltam meg, senki másnak. Feltápászkodtam a földről, és elindultam a rég nem látott férfi felé. Ő figyelemmel követte a lépteimet. Összehúztam a szemeimet és felhorkantottam. 

- Nekem is hiányoztál. - sziszegtem, és a csizmájára köptem. - Legközelebb értesíts, ha véletlenül túlélsz egy csatát, kedves fivérem. - adtam meg a kegyelemdöfést legidősebb testvéremnek, Arésznak. Nem mondtam ki a nevét, hátha ő is lecserélte. Felkaptam a földre esett ezüst tőrömet, és az ideiglenes "otthonom" felé vettem az irányt. Lépteim felgyorsultak, ahogy a szívverésem is. Szinte már futottam, mikor a ház elé értem. Feltéptem az ajtót, és amint beléptem, becsaptam azt magam mögött. Leültem a földre, a hátamat a bejárati ajtónak vetettem, felhúztam magamhoz a lábaimat és a térdeimre hajtottam a fejem. Legfőképp zavartnak éreztem magam, de ott volt a szomorúság, keserűség, a szánalom és még sok ilyen felvidító érzés.

Meg volt az első találkozásom, a számomra legkedvesebb személlyel a világon, mi történhet, ha véletlenül összefutok a halottnak hitt másik testvéreimnek? Nem vagyok jós, de az biztos, hogy semmi jó. Felemeltem a fejem, amit most mázsásnak éreztem, és körül kémleltem a házat. Torkom kiszáradt a gombóc miatt, amitől tudtam sírni fogok.

A kunyhóban csak egy komód foglalt helyet előttem, a másik helységben az étkező foglalt helyet, és a jobb oldalamon az ajtó, a hálószobára nyitott. Csakis a nyugtalan légzésemet lehetett hallani, semmi mást. Kivételesen felzaklatott a nagy csönd, mely szinte mindig megnyugtat.

Feltápászkodtam a földről, és szinte beledobtam magam az ágyba. Azzal a téves hittel aludtam el pillanatok alatt, hogy az álmokat mi irányítjuk, és nem történhet semmi rossz.

Egy sötét erdőben keltem fel. Szemeim felpattantak, és a hasamra fordultam. Nappal volt, lehetett látni, hogy a fák fölött a napfény próbált beszűrődni, sikertelenül. A köd, mindent belepett, a több méter magasan fekvő lombozatot is befedte. A sűrű fenyők közül csataüvöltések, és halál sikolyok hallatszódtak mindenhol. Igyekeztem felállni, de a lábaim nem mozdultak. Odakúsztam az egyik közeli sziklához, mint egy féreg, aki az életéért menekül. Minden erőmmel azon voltam, hogy felmásszak rá, de nem ment.  Még egyszer próbáltam felállni, de most már furcsamód tudtam. Felkaptam egy vastag, és hegyes faágat, majd elindultam mezítláb, a szúrós fenyőleveleken, szinte már botladozva. Minden egyes hangra, amit nem én adtam ki, kihagyott pár pillanatra a szívem.

-          Még sokat kell tanulnod. – szólalt meg egy bársonyos női hang mögülem. Megpördültem és neki szegeztem a „fegyveremet” . A nőnek, enyhén világos barna haja össze volt fonva és világoskék, szinte már fehér szemei csillogtak. Testét egy fehér, aranycsatokkal díszített tóga fedte a testét, karjait szabadon hagyva.

-          Anya… - motyogtam és megöleltem. Belebújtam anyukám ölelésébe, mint egy kislány, ami még mindig vagyok belülről, csak az évek fájdalmai miatt megkeményedtem. Nem változtam, ugyanaz a lány maradtam, kinek pokolian hiányzik a családja. Rám mosolygott, és a fejem búbjára egy puszit nyomott.

Eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Az arca megváltozott, kifejezéstelen lett, szinte már lenéző.

-          Most az öcséd is itt lehetne. – suttogta. – Egy dolgot kértem tőled, de azt sem tetted meg! – az utolsó szavait már üvöltve vágta hozzám. Ellökött olyan erővel, hogy a földön terültem el. – Nem érdemled meg, hogy viseld a neved, nem élhetsz, ha ő nem élhet! – sikította, és a bűntudat méregként áradt szét a testemben.

-          Anyám, kérlek, ne ítélj el olyanért, amit nem voltam képes megtenni, de megpróbáltam! -  a hangom berekedt, a szavakat csak nehéz erőlködés után tudtam kimondani. Felálltam, majd megfogtam a nő kezét. – Kérlek, bocsáss meg azért, hogy csalódást okoztam számodra és öcsémnek! Kérlek! – suttogtam elhalóan és gyengéden megszorítottam anyám kézfejét. Pár másodperc mérlegelés megszólalt.

-          Amint mondtam, - szólt tárgyilagosan – ha ő nem élhet, akkor te sem. – közölte. Előhúzta a pengét, melyet Kieran lányaitól kaptam, és beledöfte a gyomromba. Kikerekedett szemekkel néztem végig rajta, és estem térdemre, miközben ő megfordult, és elment. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, miközben eldőltem és figyeltem az eltávolodó alakját. Fehér ruháját fújta a szél, ami kezdett szélviharrá alakulni. Az anyám úgy nézett ki, mint egy szellem, egy gyönyörű és könyörtelen szellem, ami igazából is. Megéreztem a vér ízét a számban, miközben lecsuktam a szemem. Nem kaptam levegőt, amikor mégis csak megpróbáltam, por ment a tüdőmbe. Nem bírtam tovább, de nem tudtam meghalni. Elkezdtem tapogatózni magam mellett, míg találtam valami nagyot és éleset. Teljes erőmből beleütöttem a tőr által okozott sebbe és végre elmerültem a végtelen sötétségben.

Csukva maradt a szemem, miközben felültem az ágyamban. Megállás nélkül sikítottam, de nem tudtam abbahagyni. A kezemmel csuktam be a számat, majd a tenyereimbe temettem az arcomat, miközben zihálva vettem a levegőt.                                              

Hírek + 4. fejezet

                                                                      Sziasztok!


Elérkeztünk e váratlan pillanathoz is, azaz megjött az új fejezet! Ez a rész nagyon rövid lett, de az a baj, hogy nehezebb volt most ezt megírni, mint bármikor máskor. Kevés volt az ihlet, más sorozatok jobban foglalkoztatnak, mint a The Originals, ráadásul vége az első évadnak. Na mindegy. 
De, nehogy azt higgyétek ám, hogy abba hagyom az írást! A Trónok Harcás blogomat újra megnyitottam, szóval nagyon örülnék, ha benéznétek oda. Az igazat megvallva, még visszaolvasni és szégyen volt a két másik blogomon lévő írásokat, nem csodálom, hogy senki sem olvasta. De, ígérem már nem lesz olyan ramaty egyik történetem sem. :D
Nemsokára olvashatjátok az új történetet, ami az Istenek Háborúja névre hallgat. A sok segítséget köszönöm az új bétámnak Sziminek! 
Itt egy újabb szerkesztett kép: 

Nem húzom tovább a szót, jó olvasást!                                                                                                            

 puszi, Lyl S.                                                                                                                                               

4.fejezet

   

Vergődve ébredtem fel egy kopott és koszos kórházi ágyban. A falak eredetileg fehérek voltak, de a kor szürkévé változtatta őket, mint minden mást is. A teremben, ahol voltam, legalább harminc ugyanolyan ágy volt. A kék ajtón, az a kis üveg ami volt, bevolt törve. Az ablakokat hatalmas repedések tarkították, melyeken süvítve jött be a szél.

Rá kellett jönnöm, hogy vége a betervezett kémkedésnek. Egyedül vagyok ameddig az idióta nagybátyám be nem jelenti a testvéreinek, hogy vissza tért a halálból. Az apám valószínűleg rám se akar nézni, Klausról és Rebekáhról ne is beszéljünk. Életemben egyszer találkoztam az ősi hibriddel, akkor is legszívesebben megöltem volna. A szőke vámpírlánnyal, meg még nem is találkoztam.

Csodálatos ez az egész, komolyan mondom.

Az ajtó kinyílt, és hideg szellő csapta meg az arcomat. Szorosabbra húztam a melegítő felsőmet, és áldtam az eget, hogy farmert vettem fel.

Egy hosszú, kissé hullámos fekete hajú, enyhén barna bőrű, velem egykorú lány lépett be a terembe. Leült mellém az ágyra és a tekintetét rám emelte. Mások ilyenkor már elfutottak volna, mert volt az a furcsa csillogás a barna szemeiben, ami nem kicsit rémisztő volt.

-          -A nevem Monique…- kezdte el.

-        -  Tudom, hogy ki vagy. Te vagy az első lány aki visszatért az aratásból. – szakítottam félbe. A boszi mérgesen méregetett, mire én csak felszegtem az állam. Ezt pár percig csináltuk, majd Monique felnevetett.

-       -   Bátor vagy. – állapította meg, mire felhorkantottam.

-         - De jó nekem. – motyogtam.

-         - Visszamersz szólni egy nálad jóval erősebb boszorkánynak. – folytatta, mintha nem is mondtam volna semmit. – Ez vagy vakmerőség vagy bátorság.

-        -  Szerintem meg mindkettő. – vontam vállat egy műmájer  mosoly kíséretében. – De legalább tudjuk, hogy neked sincs hiányod az egóban. – folytattam vállvonogatva. Monique dühösen rám meresztette a szemeit és felállt a rozoga ágyról. Hátralépett és mágiával elhajította az ideiglenes fekvőhelyemet. A negyven kilós bútor magával temetett. Ahogy hátra estem, az ágy vasrácsa ráesett a sípcsontomra, ráadásnak a boszorkány ráolvasott egy bűbájt a tárgyra, amitől pillanatok alatt kétszáz kilósnak éreztem az ágyat. Éreztem, hogy valamennyire regenerálódtam, de a túl nagy súly miatt nem volt esélye annak sem. Tudtam, hogy annyira erős nem vagyok, hogy csak fizikális erővel fel tudjam emelni, ezért Moniquera koncentráltam amilyen erősen csak tudtam. Pár másodpercre rá a csontok kettéroppanó hangja és a lány sikolya töltötte be az egész termet. A boszorkány halottan terült el a földön, és én is végre ki tudtam szabadulni a bútor fogsága alól. Rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne kezdjek el üvölteni a hirtelen jött nyilalló fájdalomtól.

Megkapaszkodtam az egyik szekrénybe, és feltápászkodtam a földről. Bicegve indultam el a kihalt folyosókon, melyekről nagyrészt lekopott a fehér festék, és sok helyen kúszó növényekkel volt tarkítva. A padlón több réteg por volt, amit minden egyes léptemmel felvertem, és néha beszipkáztam a tüdőmbe, amitől köhögő görcsöm lett, és majdnem megfulladtam.

Hideg szélfuvallat csapta meg az arcomat, de egy volt a bökkenő. Az ablakok be voltak zárva, és furcsa mód, épek voltak. Megpördültem a tengelyem körül, hogy megnézzem van-e valaki a közelben. Senki sehol. Príma.

Megint elindultam. Egy métert se tettem meg, de az összes ablak milliónyi kis szilánkokra robbant, amik mind beborították a ruhámat. Éreztem, ahogy a vér csöpög le az arcom minden tájékáról. Komótosan megfordultam, és majdnem padlót fogott az állam, amint megláttam, hogy Monique ott állt előttem, sajnos életnagyságban.

-       

                  -Védő bűbáj, mi? – húztam félre a számat. A lány nem válaszolt. Felröpített a falra, és közben próbálta visszaadni azt, amit előtte én adtam neki, azaz szilánkokká törni az összes csontomat. Szuper.

Megállás nélkül csorogtak le a könnyeim az arcomról. Hirtelen leestem a földre, és összerogytam. Monique jókedvűen elém lépdelt, aztán leguggolt mellém. Felemelte az állam és gúnyosan elmosolyodott.

-       -   Egy átlag boszorkány ereje nem ér fel egy Aratásiéval. Ezt jobb, ha megtudod. – közölte, szinte már suttogva. Felállt mellőlem, de még időben visszarántottam a karjánál fogva.

-      -    Most, hogy kiszórakoztad magad, te is jobb, ha megtudod, hogy én nem vagyok átlagos boszorkány. – minden erőmmel azon voltam, hogy elszorítsam a vérkeringést a lány karjában, de végül meggondoltam magam. Felálltam, hogy egy vonalba legyek a boszival, és végre kimutathassam a fogam fehérjét. Monique eddig felhőtlen képét, most aggódó és hitetlenkedő reakciók váltották fel. Egy féloldalas mosoly kíséretében átváltoztattam a szemem az eredeti formájára, azaz lángoló narancssárgává.

És ha érdekel titeket, itt a link a Trónok Harca előzeteséhez: (x)

Help!

                                                                          Sziasztok!

Tudom, ez a pofátlanság legteteje, hogy régóta nem jelentkeztem és ezer éve nem jött új fejezet! :( 
Tudjátok, az a baj, hogy mivel nincs elég időm a gép előtt, ezért mindig füzetbe írom a történeteket, de mégis mikor tudnék begépelni 9 írott oldalt?(300-as novella)

Szóval, ha még nem utáltatok meg nagyon, keresnék egy bétát. Olyat keresek, akinek van türelme és ideje ahhoz, hogy küldjek neki egy képet, és azt leírja Word-ben. 

Most már nem ígérgetek pontos dátumot az új fejezetről, csak azt tudom, hogy sietek vele!
Előre is köszönöm!

Puszi, Lyl S.

Ízelítő a 4.fejezetből

                                                                 Sziasztok!

Sajnos még nem vagyok kész a teljes fejezettel, és el se tudom mondani, hogy mennyire sajnálom, hogy ennyire sokat kell várnotok! El kezdtem egy kis novella szerűséghez, mely a 300 második részének egy kis fanfictionja, remélem majd tetszeni fog! 
Pusz, Lyl S.

4. fejezet  

Vergődve ébredtem fel egy kopott és koszos kórházi ágyban. A falak eredetileg fehérek voltak, de a kor szürkévé változtatta őket, mint minden mást is. A teremben, ahol voltam, legalább harminc ugyanolyan ágy volt. A kék ajtón, az a kis üveg ami volt, be volt törve. Az ablakokat hatalmas repedések tarkították, melyeken süvítve jött be a szél.

Rá kellett jönnöm, hogy vége a betervezett kémkedésnek. Egyedül vagyok ameddig az idióta nagybátyám be nem jelenti a testvéreinek, hogy vissza tért a halálból. Az apám valószínűleg rám se akar nézni, Klausról és Rebekáhról ne is beszéljünk. Életemben egyszer találkoztam az ősi hibriddel, akkor is legszívesebben megöltem volna. A szőke vámpírlánnyal, meg még nem is találkoztam.

Csodálatos ez az egész, komolyan mondom.

Blogajánló

                                                                Sziasztok!
Mint láthatjátok, nem egy új fejezettel jöttem, hanem egy nagyon jó bloggal! Én végig olvastam és imádtam! 
Két történet is fent van az oldalán.
" A Titokzatos Idegen" és " Egy hasonmás élete". 
Mind a kettő egy új karakterről, és az Ősi családról szól. Bővebben az oldalon elolvashatjátok:

A titokzatos idegen

Mindenképp érdemes benézni ide!

U.i.: A díjakat a hétvége folyamán felrakom! ;)

Puszi, Lyl S.

1. Díj

                                                                Sziasztok!

Megkaptam életem 1. díját, amit nagyon köszönöm Emma W.-nek! Azon kívül köszönöm szépen a több mint 1100 kattintást!

                                         

Szabályok: 


Írj 11 dolgot magadról!
Válaszolj a jelölő által írt kérdésekre!
Írj ki 11 kérdést!
11 blogot kell linkelni és jelölni!

      Magamról:

• Jobban sírok egyes filmeken, mint bárki, viszont azon kívül szinte alig hat meg valami.
• Nagyon nagy Odaát, The Originals, Vámpírnaplók és Trónok Harca fan vagyok.
• Akár sorozatot nézek, akár fanfiction olvasok a TVD-ből, mindig Kol a kedvencem.
• Két évig jártam HipHop-ra, de abba hagytam. 
• Pillanatnyilag még ahhoz is lusta vagyok, hogy olvassak.
• Az Imagine Dragonstól a Demons a kedvenc számom.
• Egyszer kaptam a fenekembe olajos szurit, és azóta irtózok attól, hogy egy tű a lábam közelében legyen. 
• Borzasztóan vizuális vagyok és ennek már sajnos sokszor láttam a kárát. 
• Nem szeretem a romantikus filmeket.
• Három Westie-m van, akiket imádok.
• Néha úgy állok be, mint egy pingvin és a nővérem erről egy fotót felrakott a facebookra.

 Válaszaim:

1. Tudsz kézen állni? Igen
2. Szereted a vicceket? Ha igen, akkor írd le az elsőt ami az eszedbe jut! Mit mond Batman Robinnak, mikor beszállnak a Batmobilba? "Gyere Robin, szálljunk be a Batmobilba!" . (két barátnőmnek is ez a kedvence)
3. Mire gondolsz most? Arra, hogy mit kéne ide írnom, na meg arra, hogy mennyire jó Romeo Santos-tól az Odio. 
4. Hányadikos vagy? 10.-es
5. Mit gondolsz arról, ha az ember vallásos? Szerintem jó, mert van miben hinnie.
6. Mi jellemez legjobban téged? Hát ez egy jó kérdés. Talán az, hogy mások előtt nem szeretek megnyílni. 
7. Szereted a természetet, vagy inkább a nagy városokban szeretsz sétálni? Természetet sokkal jobban szeretem.
8. Hogyan reagálnál, ha egy ismeretlen fiú leülne melléd, és rád mosolyogna? Rá néznék, aztán visszafordulnék a dolgomhoz. 
9. Könnyen megbántódsz? Attól függ ki miatt, viszont, ha megbántódók nehéz kiengesztelni.
10. Szerinted mi az életed célja? Többek között az, hogy ne legyek egy romhalmaz. 

A kérdéseim:

1. Melyik a kedvenc blogod?
2. Melyik a kedvenc idézeted? 
3. Mit csinálnál, ha a kutyusod/macskád meghalna? 
4. Milyen sorozatokat nézel?
5. Ha lehetne választásod, milyen természetfeletti lény lennél?
6. Hol szeretnél lakni?
7. Tetszik neked valaki?
8. Mit gondolsz Magyarországról?
9. Mi álmaid állása? 
10. Mit tennél, ha találkoznál a kedvenc énekesed/sztároddal?
11. Örülsz, hogy kaptál  egy díjat? 

Akiknek küldöm: 

(link a blog néven)

• Stories by Vicky Mikaelson
• Véres Szerelem
• She's an Angel
• A Hold Boszorkánya
• I got a soul, but i'm not a soldier.
• BlackWing II.- Veszedelmes kísértés
• We Remain
• Nyitott Szemek

3. fejezet

                                                                  Sziasztok!

Meghoztam az új részt, kicsit rövid lett, viszont szerintem amilyen rövid annyira izgalmas a vége. Köszönöm a sok visszajelzést az előző részekhez, na meg a szavazatokat is! ;) 
Jó olvasást!
pusz, Lyl S.
  

3.fejezet:  A Temetők Hátránya

New Orleans, a vámpírok városa. Melyik vérszívó nem imádná? Csak azok, akiket az Ősi család megakar ölni, és mindenki tudja, hogy egy Mikaelson megkapja amit akar. Mindig.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen az ex-mostohaanyám. Azt tudom, hogy Celeste nem a saját testében van, de azért mégis meg akarom tudni, hogy milyen, hogy olyan erős és manipuláló, mint azt mondják. Sajnos ezt még a nagybátyám, Kol sem tudja megmondani, mert Klaus „segítségével” egy bélelt koporsóban szunyált, mikor még a francia boszorkánynő élt.

Leálltunk egy a Rosseau’s bár parkolójában és vártunk. Türelmetlenül néztem a mellettem ülő Ősire, ő értetlenül nézett rám.

-         - Még ma kiszállsz a kocsiból, még mielőtt meglátnak? – kérdezte. Csak most esett le, miről is beszél.

-          -Mikor fogsz már megjelenni? – nyafogtam, mert nem volt kedvem egyedül járkálni össze-vissza. Nem mintha, nem lennék erősebb a legtöbb helyinél, de attól még mindig jobb érzés, ha egy ezer éves vámpír vigyáz rám.

-          -Nem emlékszel? Hatásos belépő! – nézett amennyire tudott értelmesen, mire én csak megforgattam a szemem és szó nélkül kiszálltam az autóból. Még mielőtt becsaphattam volna az ajtót, Kol visszaszólt. – Bármi is történjék, tudd, hogy ott vagyok pár méterrel arrébb. – figyelmeztetett aggodalmasan én megeresztettem felé egy mosolyt.

-         - Tudom. – suttogtam kedvesen, miután becsuktam az ajtót. Elindultam a bár felé megrendíthetetlen magabiztossággal.

A bejárati ajtó nyikorogva adta meg magát a kérésemnek, és a kiscsengők felszólaltak az ajtó felett, jelezve, hogy új belépő van a kocsmában. A Rosseau’s egy kicsi sötét hely volt, néhány asztalkával és székkel. Mivel nappal volt, alig voltak a helyen. Oda mentem a bárpulthoz, és kivettem az ott lévő tartóból az ét és itallapot. Odahúztam magamhoz az egyik bárszéket, és elkezdtem ülve nézegetni a menüt. A pult másik oldalán egy szőke hajú nő háttal állt nekem, és elmélyülve beszélgetett egy másik nővel. Felkrákogtam, hogy hátra észrevesz, de rám se hederített.

-          -Úgy tudom, egy pincérnek az a dolga, hogy kiszolgálja az erre tévedőket. – szóltam elég hangosan, hogy tisztán meghallja. Rám nézett és így én is meg tudtam állapítani ki is ő. Világoszöld szemeiben csillogott az intelligencia, ám nyugtalan volt. Feszülten jött oda hozzám, és vette fel a rendelésemet. Miután megkaptam a kólámat, körbe néztem a bárban, ami inkább kocsmának mondható. Eszembe jutott, hogy utoljára az ikrekkel voltam itt, és az is, hogy fogalmam sincs mi történik a fiúkkal. Azt tudom, hogy alapítottak egy falkát, és hogy egyszerre ketten alfák. Államokról államokra mennek, hogy ne legyenek összetűzések a többi falkával. Egyáltalán nem is értem, miért csinálják ezt. Simán letelepedhetnének egy vérfarkasoktól mentes városkában, és élhetnék az életüket.

A tekintetem megakadt, egy nagyon ismerős arcon. Barna bőrét és barna szemeit, csak a fekete egekbe álló mikrofon haja spékelte meg. Rám nézett és elmosolyodott. Csak egy pillanat kellett, hogy rájöjjek ki is ő. Ő harcolt Dean és Sam ellen, Marcel oldalán. Felhorkantottam, a gondolatra, hogy amint kimegy a kocsmából, elmondja az apámnak. Ami igazából oké is lenne, de ezzel én akarom meglepni az Ősieket, és még előtte találkoznom is kell a boszikkal.

Hirtelen ötlettől vezérelve felhörpintettem az üdítőm maradékát, és a pultra raktam az árát. Kisétáltam az utcára, és egy fűszer/növény boltba mentem, amiről már hallottam. A boszorkány Katie üzlete már rég üres volt, mert Klaus megölte őt.

Benyitottam a lezáratlan helységbe, és körül néztem. Nagyon sok üvegcse verte vissza a pillantásomat, melyek tele voltak tömve mágikus növényekkel. Minden ilyen kis üvegre rá volt írva, hogy mi is a neve, apró, viszont vastag betűkkel. A falak barátságos narancssárgás színben pompáztak, és a sarokban elhelyezett cserepes virágok, még szimpatikusabbá tették. A pult mögé mentem, és onnét szemléltem tovább a kis boltot.

Az ajtó kinyílt, és abban a pillanatban egy férfi állt mellettem.

-         - Mit keresel itt?- kérdezte sziszegve.

-          -Neked is szia. Már miért ne lehetnék itt? Szabad országban élünk! – válaszoltam kitárt karokkal, és kisétáltam a kassza mögül. Diego neki lökött az egyik cserépnek, ami ripityára tört alattam. Idegesen felálltam a romok közül, és szembe néztem az elégedetten vigyorgó vámpírra.

-          -Szóval mit csinálsz itt? – érdeklődött, és összefonta a karjait a mellkasa körül. Én is ugyan így tettem, és gonoszan elmosolyodtam. A férfi meg sem lepődött, még az arca sem rezzent a tettemre, pedig akik már ismernek, tudják, hogy hirtelen haragú vagyok. Főleg mostanság és ez nem jelent semmi jót.

-         - Szerencsétlenségedre, nem éppen kegyelmes társaságban szoktam lenni. – céloztam arra, hogy jobban tenné, ha elhúzna innét. Közelebb lépett, és lehajolt, közvetlen az arcomhoz.

-          -És akkor mi fog történni? – felhúztam a szemöldököm, és elkezdtem koncentrálni az agyára. Üvöltve rogyott le a földre, a fájdalom miatt. Leguggoltam hozzá, és kitörtem a nyakát.

-          -Ez. – válaszoltam az előző kérdésére, és elslisszoltam egy közeli, rejtett parkolóba, ahol feltehetőleg Kol tartózkodott. Amint megláttam az ismerős fekete autót, beszálltam, és türelmetlenül rápillantottam a nagybátyámra.

-          -Elmész valahova, és már akkor is öldökölsz? Ne utánozz! – nyafogta, én meg felnevettem a hülyeségén. Beindította a kocsit, és a New Orleansi temetőe felé vettük az irányt. Útközben, Kol felhangosította max hangerőre a rádiót, és elkezdte üvölteni az éppen menő számot. Két perc után meguntam, kikapcsoltam a zenét.

-         - Ennél nem lehetnél feltűnőbb. – morogtam.

-          -Hé, ez a kedvenc számom! – kiáltott fel az Ősi, mint egy tinédzser.

-          -Én vagyok tizenhat éves, de te gyerekesebb vagy nálam azzal az ezer éveddel! – korholtam le.

-          -Még nem is vagy tizenhat. – jegyezte meg. Teljes testemmel felé fordultam, már amennyire tudtam a biztonsági övtől.

-          -Fel tudnál nőni, légy szíves?

-          -Ha már ennyire kéred! – ő is felém fordult, és megvillantott egy ezer wattos vigyort. Visszafordultam az út felé, és elmorogtam pár „szép” szót róla, amit persze ő is meghallott, de nem törődött velük. Az igazat megvallva, túl ideges voltam az idióta vicceihez. Nem mindenki kémkedik a családjának egy erős boszorkány csoportnál, miközben a boszik azt hiszik, hogy nekik segítek. Mondjuk, az Ősiek semmit nem tudnak a tervemről, csak is Kol, de róla azt hiszik, hogy halott.

A nagybátyám leparkolt a temető előtt, és aggódva rám nézett.

-         - Vigyázz magadra! Rendben? – nyugtalankodott.

-          -Rendben. – kicsatoltam az övem, és egy puszit nyomtam az arcára. Kiszálltam az autóból és a fekete vaskapu felé vettem az irányt.

-          -És ne hagyd magad! Ha bármi probléma lenne, itt leszek a közelben! Ugye emlékszel a harc technikákra, amiket tanítottam? – szólt még utoljára, miután lehúzta az ablakot.

-          -Túlságosan is! – szóltam át a vállam fölött, és elhúztam a számat a zúzódások emlékére a testemen. A legfiatalabb Mikaelson férfi szerint, nem volt elég, amit az apám tanított. Mondjuk akkor sem voltam piskóta tejszínhabbal.

Beléptem a temetőbe, és a kapu félelmetesen, egyben hangosan felnyikkant. Olyan volt a hangja, mintha egy kiskutyát kínoztak volna. Megnyugtatóan hallgattam az avar tompa recsegését, amint elkezdtem lépkedni magabiztosan, ami igazából csak egy maszk volt, mert igazából a gyomrom kis kaviccsá alakult. Legszívesebben visszafutottam volna, a hatalmas fekete terepjáróhoz, és elhajtottam volna Alaszkába. Nem szép, hogy gyáva vagyok, de ez van. Ezzel kell élnem.

A templomkert, ahol nem láttam egyetlen egy templomot sem rémisztő volt. Még az sem volt elég Istennek, hogy a hatalmas sírkövek régiek és félelmetesek voltak és megijesztettek, de pont most kellett lemennie a napnak, hogy a félhomályban kelljen keresnem a „szövetségeseimet”. Bekanyarodtam jobbra, az első kereszteződésnél, és utána még párszor ballra. Megláttam, egy betonból készült idős épületet, és a szívem szinte a torkomban dobogott. A kis helységnek nem voltak se ajtajai se ablakai. Én ezt egy ősi ravatalozónak vagy egy hullaháznak nevezném, ahol a kő ajtók mögött az urnák, vagy éppen a testek tartózkodtak. Egyik sem igazán bíztató. Pár méterrel előttem két boszorkány jelent meg. Az egyik idős volt, és világos barna szálkás haja csak a válláig ért. A mellette sétáló nőnek vörös haja, körbeölelte már szinte fehér arcát, és kékesszürke szemeit. Én is tettem előre egy lépést, és így pontosan a két boszorkány elé értem.

-          -Ha jól tudom, akkor Bastiana és Genevieve. – mondtam köszönés képpen.

-          -Hayley. –viszonozta az üdvözlést Bastiana, az elképesztően recés és mély hangján. Hirtelen a fejem elkezdett hasogatni, egyre erősebben és erősebben, míg már a halántékomat kellett masszíroznom. – Valami probléma van, drágám? – kérdezte az idős nő, és rá kellett jönnöm, hogy ezt ők csinálják. Mágiával elhajítottam Bastianát, mert azt hittem, hogy mivel ő az idősebb, ő az erősebb, de tévedtem, nagyon nagyot. Pillanatok alatt a fájdalom átszelte az egekig érő határt, és én próbáltam fenntartani a mágikus pajzsomat, na meg ugyanazt csinálni Genevievvel mint a másik boszorkánnyal, de az ő ereje túl nagy volt, én meg egyre gyengébb lettem.

-         - Hatalmas erőd van, de nem elég nagy. Egyelőre nem. Sajnálom. – suttogta miközben egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Az egyik ujját a homlokomra tette, és én leestem az álomtalan álomba.

Hayley-t képzeljétek el Rebekah helyére ;)

Ízelítő a prológusból

                                                                   Sziasztok! 

Az ígéretemhez híven, meghoztam ezt a kis részletet a prológusból! Ha még mindig érdekelne titeket a történet, akkor valamelyik nap már a teljes fejezetet olvashatjátok az eredeti blogon!
Puszi, Lyl S.

Prológus

Ez a nap is ugyanolyan volt, mint mindegyik másik. Reggel, kínkeservesen felkeltem, elmentem dolgozni, a sok barommal együtt, aztán haza értem és csak akkor kezdődött a szenvedés. Peter, a nevelőapám, szokása szerint kitakarítottata a házat velem, míg a nővérem, aki igazából a féltestvérem nem csinált semmit, arra hagyatkozva, hogy neki annyira sok mindent kellett csinálni. Húsz éves vagyok, és az életem egyenlő a nullával.

Egyébként, sok jó dolgot teszek, és azt bezzeg nem hálálja meg senki. Nem mintha, arra vágynék, hogy mindenki köszönetet mondjon a munkálataimért, hanem, hogy legyen legalább egy valaki, aki mindig ott van mellettem, és segít, támogat, szeret. Itt nem feltétlenül a szerelemről beszélek. Legyen az egy igaz barát, testvér, pasi, teljesen mindegy.

Akikkel lakok, nem éppen a szívem csücskei, csakis papírok miatt vagyok velük, meg persze Peter nem akarja, hogy elköltözzek. Mikor megkérdeztem, rám kiabált, én meg elslisszoltam a szobámba. Féltem és még mindig félek tőle.

-          Sarah! – hallottam a kiabálást a földszintről. Leszaladtam, és a nem éppen jó kedvében lévő nevelőapámmal találtam szembe magam. – Szedd le a ruhákat a teraszról!- utasított és én bólintottam. Mivel Florida déli részén éltünk, mindig a tetőteraszon szárítottuk a ruhákat. Felszaladtam az emeletre, beszaladtam a szobámba a telefonomért, és egy másik nagyon fontos dologért. Tudom, paranoiás vagyok, de olyan múlttal, mint én ki ne lenne az? A második emeleten, volt még egy lépcső, ami felfelé vezetett a tetőre. Felsétáltam, és bekapcsoltam a kedvenc számomat, és elkezdtem énekelni, miközben szedtem le a ruhákat.

„When the days are cold, and the cards all fold,

And the saints we see are all made of gold.                                                                                        

When your dreams all fail ,

And the ones we hail ,

Are the worst, of all,

And the blood’s run stale.

I wanna hide the truth, I wanna shelter you

But with the beast inside,

There’s nowhere we can hide.

No matter what we breed,

We still are made of greed.

This is mi kingdom come, this is my kingdom come.”

Folytattam volna az éneklést, ám egy motor zúgása félbeszakított. Odaszaladtam a korláthoz, mint egy kisgyerek, és erősen megnéztem a kocsit. Egy fekete Chewy állt a házunk előtt, bár azt nem tudtam megmondani, hogy milyen volt a típusa. Két férfi szállt ki az autóból. 

Hírek#1

                                                                       Sziasztok!

Sajnos még nem kezdtem el az új fejezetet, mert mást csináltam, de szerintem tetszeni fog nektek ez is. ;) Az oldalsávba kiraktam egy közvélemény kutatást, hogy legyen-e Odaátos blog vagy sem.
Képzeljétek, megcsináltam életem legeslegelső fejlécét, ami szerintem nem is lett annyira rossz! :D

Remélem mindenkinek jól telt a hétvégéje, és várom a szavazatokat!

Puszi, Lyl S.

2.fejezet

                                                                   Sziasztok! 

Itt is lennék az új fejezettel, és nagyon sajnálom, hogy mostanában nem hoztam újat, de nem volt írós kedvem. :( Tudom, ez nagyon "tré" kifogás, de ez az igazság. Viszont, itt lesz előttem két nap, amit ígérem, az írásra fogok szentelni! 
Az előző bejegyzésemben, szó volt egy Odaátos történethez, és eddig csak 1 olyan visszajelzés(komment) volt, amiben szó volt erről. Még 2 ilyenre lenne szükségem, és akkor megosztok egy kis részletet a prológusból, a többit meg majd elolvashatjátok, ha megcsinálom a blogot. Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást!
Puszi, Lyl

2. fejezet: Nevadai vámpírok

/Hayley/

Az ikrek ellenfelei, Diego és Marcel, nem tétlenkedtek, egyből megrohamozták a hatalmas farkasembert. Az ikrek, vagyis az eggyé vált testük, a vámpírok minden ütését elhárították. Olyan volt, mintha két kiscica próbálta volna kikapni, az oroszlán szájából az élelmet.

-          Elég volt! – morogta Klaus, és elindult a párbajozók felé. Arrébb lökte a két vámpírját, és belenyúlt a farkas mellkasába, ami velem együtt felüvöltött. Odarohantam hozzájuk, és már készültem rávetni magam az ősi hibridre, mikor két kar visszarántott a derekamnál fogva. Dühösen hátra néztem a visszatartómra, aki nem volt más, mint az apám. Megfogtam a karját, és egy varázslatot mormoltam el, amitől ő tehetetlenül lerogyott a földre. Előre futottam a legjobb barátaimhoz, akiknek már meg volt a saját testük, és megragadtam Klaus nyakát. Meglepődöttségétől nem tudott semmit se tenni, én meg teljes erőmből szorítottam a torkát. Valaki erősen az oldalamba ütött, amitől repültem több métert. Indulatosan felálltam, és farkasszemet néztem az apámmal.

-          Most mindenki menjen el! – utasította hangosan az ott lévőket, de nem nézett rájuk. Egész végig engem figyelt. Még Niklaus is eloldalazott, testvére ideges mondatára, ami igazából nem hallatszódott annak, de belülről legszívesebben felrobbant volna Elijah – Sam, Dean, ti is! – folytatta, látva, hogy a két iker nem igazán akart menni. Pár másodperc múlva, az egész helység tátongott az ürességtől. – Hayley… - kezdte volna, de félbeszakítottam.

-          Nem érdekel. – mondtam csendesen. – Nincs mit mondanod.

-          Meg tudom magyarázni, kicsim… - megérintette a vállamat, de én lecsaptam a kezét. Ő óvatosan visszahúzta azt.

-          Nincs mit azon megmagyarázni, hogy a testvéredet választottad a lányod helyett! Amit nem is értek, mivel mindannyiunkat választathattad volna. – sziszegtem fájdalmasan.

-          Tudom, és sajnálom. De, a bátyámat meg kellett állítanom, még az előtt, hogy ostobaságot csinált volna. Meg kellett védenem.

-          Mert a másik testvéredet már nem tudtad, mi? – kérdeztem gúnyosan, nem foglalkozva azzal, hogy éppen az apámmal beszélek, és tiszteletlen vagyok. Apu összepréselte a száját a hozzászólásomra. – Telitalálat. – morogtam és elindultam a kijárat felé. – De, a bocsánatkérésed elfogadva. – szóltam hátra a vállam felett és rossz száj ízzel hagytam hátra a Mikaelsonok otthonát, azt ahova gyakorlatilag én is tartozok, mert a nevem Hayley Mikaelson, Elijah Mikaelson egyetlen lánya.

***2 hónappal később***

Jöttem mentem, városról városra unalmamban. Kultúrákat ismertem meg, nyelveket tanulgattam, és próbáltam meg tartani a lelki békémet. Mindennap beszéltem telefonon az ikrekkel, és már nagyon hiányzott az idióta képük, viszont nem voltam egyedül. Kol mindenhova jött velem és úgy hívta magát „Védelmező Ultra Sexy Ultra Jó Nagybácsi”. Legalább nevettem egyet ilyenkor és ráhagytam a hülyeségeit. Nem egyszer kimentett a csávából, és aki legalább egy ujjal is hozzám ért, az meghalt.

Figyelemmel tartottuk a New Orleans-i történéseket, és beépültem oda, ahova senki sem merészkedne, főleg most. A francia negyedi boszorkányokhoz. Végülis, ki ne akarna maga mellett tartani egy naiv és manipulálható tinédzsert, akinek majdnem akkora az ereje, mint Davinának volt. Ráadásul, úgy gondolták tökéletes kém lennék, mivel én is egy Mikaelson sarj vagyok. Szánalmas.

Egy Nevadai bárban ültem, és vártam a nagybátyámat, hogy végezzen már. Igazából halványlila fingom sem volt arról, hogy mit csinál, de a jelen pillanatban ez érdekel legkevésbé. Holnap New Orleansba utazunk, hogy véglegesen beépüljek a boszikhoz, ami egyáltalán nincs az ínyemre. Nem mintha, nem menne a bájolgás, de nem vagyok valami nagyon jó színésznő. Hazudni nagyon jól tudok, de a színészkedés az már más téma. Nem tudom megjátszani, hogy tiszta szívemből gyűlölöm az apámat, sem azt, hogy mindennél jobban megakarom ölni a Mikaelson családot. Eléggé rizikós a helyzet, de mint mindig mindent, ezt az őrültséget is Kol találta ki.

Már a második kólámat kértem a csapostól, és kezdett elfogyni az a természetfeletti türelmem, ami most volt. Kifizettem az összes italt, amit a nagybátyámmal kértünk eddig, és a vécé felé vettem az irányt. Bepattintottam a rozoga zárat az ajtón, és végre leültem a vécé ülőkére. Valaki, aki nagyon rosszul tette, belerúgott a vasajtóba, ami behorpadt ott. Felmordultam, és felhúztam a gatyám. Kicsaptam az ajtót, és három nagydarab pasassal találtam magam szemben. Mindegyik kétszer, de legalább háromszor nagyobb volt nálam.

-          Ha az ajtó be van zárva, az azt jelenti, hogy a bent lévő nem akarja, hogy legyen társasága! – úgy beszéltem velük, mint ovis kisgyerekkel, amiért fel is húzták magukat.

-          Olyan sorra akarsz kerülni, mint ők?- kérdezte az egyik, aki kopasz volt. Körülnéztem, az eddig szimpatikus kocsmában, ami most tele volt vértócsákkal, és feltehetőleg, teljesen kiszáradt emberekkel. Elhúztam a szám az undorító bűzre, és visszanéztem az elégedetten vigyorgó férfikre.

-          Szinte mindennap találkozok ilyennel, szóval nem hiszem. – megvontam a vállam és elvigyorodtam. Az egyik, aki rövid vörös hajú volt, a nyakamnál fogva felemelt, majdnem két méter magasságba és belenézett a szemembe

-          Azt teszed, amit mondunk, ameddig meg nem halsz. – gügyögte, én meg leköptem.

-          Még mit nem! – sziszegtem, mire neki dobott a szemközti falnak. Lihegve feltápászkodtam.

-          Aranyoskáim, nem ma jöttem le a szélvédőről! Olyan zöldfülű vámpírok, mint ti, tudhatnák, hogy ha valaki nem fél tőlük, akkor az le tudja őket győzni. – kajánul elmosolyodtam és a harmadik, aki fekete hajú volt, a több méterre lévő bárpultra dobott, ahonnét a sok piás üveggel együtt gurultam le a padlóra. Megszámolhatatlanul sok szilánk fúródott bele a testembe, amik iszonyatosan fájtak. – Gyerünk Hayley! Embereld meg magad! – morogtam magamnak, és nagy nehezen felálltam. Már mind a három vámpír a bárpultnál ült és vártak rám. Vággyal és éhséggel néztek végig a vérző sebeimen.

-          Nos? – kérdezte a kopasz. – Túl szép és formás vagy, ahhoz, hogy megöljünk.

-          Tizenhat éves vagyok te pedofil állat! – szóltam megrökönyödve. – De, a ti helyetekben semmiképp nem lennék. – mindhárman értetlenül néztek rám. – Hol is kezdjem…  - gondolkodó fejet vágtam. – Megvan! Éppen a nagybátyámmal vagyok itt, aki ráadásul nagyon pszichopata, de imádom, aztán ott van az apám, aki nem tudja, hogy itt vagyok, de amint megtudná, hogy mit csináltatok megölne titeket. Aztán ott van a másik nagybátyám, aki még azelőtt megkínozna titeket, hogy az apám megölne titeket, és ott van a nagynéném, aki még a nagybátyáim előtt megkínozna titeket. – ahogy nekem egyre jobban derült fel az arcom, az övéké egyre komorabb lett. A fekete hajú összepréselte a száját, és elém lépdelt. Igazából nagydarab volt, de úgy szökellt, mint egy őz.

-          Akkor meg kéne ölnünk, hogy a családod ne tudja meg, hogy hol vagyunk. Tudod, csak óvatosságból, de hány évesek a családod tagjai? Csak mert, én jó magam hatszáz éves vagyok, a rangidős. – kihúzta magát, mire én felhorkantottam.

-          A nagynéném a legfiatalabb, de még így is néhány évszázaddal fölötted jár. – elvigyorodtam, mire kicsapódott a bejárati ajtó.

-          Kimaradtam valamiből? – kérdezte az újonnan érkező és végig mérte a helyet. – Nagyon úgy tűnik. – jegyezte meg epésen, és mellém suhant. Kol majdnem húsz centivel volt magasabb nálam, de még a vámpírok nála is magasabbak voltak.

-          A pszichopata nagybáty? – kérdezte tőlem gúnyosan, a vörös.

-          Pontosan. – bájosan elmosolyodtam Kolra, aki kacsintott egyet. Odament a vörihez, és kezet nyújtott.

-          A nevem Kol Mikaelson, úgy ahogy örvendek a találkozásnak. Legalább nem fogok ma unatkozni. – mondta egy ezer wattos mosollyal, mire mind a három vámpír nyelt egy nagyot, mert tudták, ma már nem mennek sehova, csakis a pokolba. A fekete hajú, szökést megkísérelve, a nyakamhoz nyúlt, hogy kitörje, de megelőztem, és ideiglenes holtan terült el a padlón. A kopasz, leterítette a nagybátyámat, de ő egy másodperc töredéke alatt fordított a helyzetükön, és kitörte a kopasz, bikanyakát. A vörös, az ajtó felé suhant, de a kilincset sem érte el, mert ő is kettétört nyakkal végezte a padlón, Kol „jóvoltából”.

-          Megtennéd, hogy szerzel verbénát, és bele kevered alkoholba? – kérdezte és aggodalmasan végig nézett a sebeimen és összeszűkült a szeme, ahogy a bárpultra nézett. – Lehetőleg sokat. És hozz kötelet is. – mondta hozzá, én meg, megtettem, amire kért. Félórával később, mind a három vámpír székekre kikötözve, ültek, még mindig eszméletlenül.

-          Mikor kelnek már fel? – kérdeztem türelmetlenül, miközben ritmusra doboltam az ujjaimmal az egyik asztalon.

-          Nem vagy te egy kicsit türelmetlen? – kérdezte, mire én megforgattam a szemeimet. – Mikor is teljesült be az átok? – elgondolkodtam.

-          Rá körülbelül két hétre, hogy elmentem New Orleansból. Mert?

-          Akkor már hivatalosan is egy Mikaelson csoda hibrid vagy. – sejtelmesen elmosolyodott, mire én elvigyorodtam. Az egyik fogoly felköhögött, jelezve, hogy ébren van.

-          Azt ugye tudjátok, hogy ez nem tart itt sokáig? – kérdezte gúnyosan a kopasz.

-          De, ez igen. – odalépdeltem mellé, és a feje búbjára öntöttem egy jó nagy adag verbénás whiskyt. A férfi felüvöltött, miközben enyhén füstölgött. A többiek is felébredtek, mire Kol is odament a feketéhez, és ráöntötte az egyik vodkás üveg tartalmát. A félórában, amíg nem voltak ébren, minden piába raktam jó sok verbénát. A vöröshöz mentem, és a whiskys üveg maradékát rá öntöttem.

-          Hogy vagytok, drágáim? – kérdezte nyájasan a nagybátyám, mire a fekete hajú ráköpött a kezére. A helye enyhén füstölgött, de Kol, mintha meg sem érezte volna. Elfintorodott, és a maradékot az üvegéből ráöntötte a vámpírra. – Elmondom, mi fog történni. Mi szépen mindent tele borítunk piával, titeket is beleértve, és felgyújtjuk a helyet. – biztosításképp előhúzott egy öngyújtót a zsebéből. Még öntöttünk a foglyokra verbénás italt, és összevissza dobáltuk az üvegeket. Plafont, falat, padlót, szekrényeket, semmit sem kíméltünk. Néhányat pont a megkötözött vámpírokra, és a székeikre dobtunk. Mikor már csak egy üveg volt, Kol kiment, én meg a foglyoktól kezdve, a bejárati ajtóig locsoltam az alkoholt. Bele kortyoltam a tömény szeszbe, és meggyújtottam, amit eddig kilocsoltam. A maradékot beledobtam az egyre elhatalmasodó tűzbe, és életemben először, a halál sikoly, zene volt a füleimnek. Érzelemmentesen csuktam be magam mögött az ajtót.

-          Lehet, hogy Elijah meg fog engem ölni, mert elrontalak. – mondta a nagybátyám vigyorogva. -  Készen állsz New Orleansra? – kérdezte és én bólintottam. – Akkor menjünk el a motelbe, és mosakodjunk le, mert mindketten bűzlünk, és utána indulhatunk, Celeste és barátai leigázásra.