Meghoztam a Prológust! Általában a prológus rövidebb, mint a normál fejezetek, de nekem sikerült 5 oldalasra megcsinálni! :D Várom a véleményeket!
Prológus
Egyáltalán
nem vártam a mai napot. Apa, aki igazából nem is az apám, ma elmegy, mert el
kell intéznie valamit, ami sok időt vesz igénybe. Egy újabb hazugsággal húzza
ki magát az igaz válaszadás alól. Kikeltem az ágyból, és kinyitottam a hatalmas
szekrényemet, ami telis tele volt ruhákkal. Elkezdtem kutatni egy gatya után,
mert általában egy nagy pólóban és bugyiban alszok, úgy ahogy most is. Mikor
megtaláltam, amit kerestem, leszaladtam a konyhába, ahol apa már szürcsölgette
a kávéját, miközben olvasott. Én is imádok olvasni, viszont az már túlzás, amit
apám csinál.
- - Jó
reggelt! – köszönt és megeresztett egy mosolyt.
- -Jó
reggelt! – viszonoztam a köszönést, egy puszit nyomtam az arcára, és
összeborzoltam a világos barna haját, ami eddig precíz pontossággal megvolt
csinálva. Ő felsóhajtott, mire én elvigyorodtam. Normál tempóban elment a
fürdőszobába, én meg elkezdtem csinálni egy meleg szendvicset, hozzá a szokásos
teámmal. Persze a teának moslék íze volt, mivel apa ragaszkodott ahhoz, hogy
mindennap igyak minimum ennyi verbénát. Leültem az asztalhoz és elkezdtem olvasni
a könyvet, amit apu olvasott. Ismeretlen nyelven volt írva, amit németnek
saccoltam meg. Bele kezdtem az evésbe, és közben próbáltam értelmezni a
szavakat. Én is tanultam németet a suliban, de bukásra állok belőle. Apa nem
örül neki, de tudjuk mind a ketten, hogy nekem sosem lesz alkalmam normális
életet élni.
A
szárítóról, csörömpölve esett le a tányér, amit apu nem rég elmosott. A hang
miatt megijedtem, és a ketchupos meleg szendvics a könyvön landolt. Apa a
konyhában termett, mindenre felkészülve, a most már tökéletesen kóctalan
hajával.
- -Mi
történt? – kérdezte aggodalmasan és szúrósan rám nézett amint meglátta a könyvét.
- -Túlságosan
koncentráltam a könyvre. – megvontam a vállam. – Amúgy milyen nyelven van?
- -Külföldiül.
- felvontam a szemöldököm.
- -Erre
sosem jöttem volna rá ha, nem mondod! – mondtam cinikusan és folytattam a
szendvicsem megevését. Apa leült velem szembe és elvette a kávéját.
- -Amúgy,
mikor indulsz? – kérdeztem teli tömött szájjal. Az már biztos, hogy az
illedelmesség nem tartozik az erősségeim közé. Apuval ellentétben. Ő és én
olyanok vagyunk mint ég és föld. Teljesen különbözőek vagyunk, mégis majdnem
mindenben egyetértünk.
- -Pár
perc múlva. – válaszolt és bele kortyolt a kávéjába. Elhúztam a számat, de nem
szóltam semmit, pedig lett volna pár szavam hozzá. – Végül átköltözöl addig
Samékhez? – terelte a témát mielőtt elmondtam volna a véleményem.
- -Igen,
ma délután átjönnek és segítenek át cuccolni. – válaszoltam és a mosogatóba
raktam a tányérom.
- -Nem
muszáj, ha nem akarod. Itt is maradhatsz, ha akarsz. Vagy ők átjöhetnek. Nekem teljesen
mindegy. Az a lényeg, hogy biztonságban legyél, és az ikrek az egyetlenek,
akikben megbízok ebben a városban. – mondta aggodalmasan és megölelt. Odabújtam
hozzá és még utoljára beszívtam az illatát, amitől úgy éreztem, hogy
biztonságban vagyok.
- -Tudom.
Majd váltogatjuk a házat. – szomorúan elmosolyodtam, amit nem láthatott,
viszont érezhetett.
- -Szeretlek,
kicsim. – nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- -Én
is apa. – válaszoltam. Kibontakoztam az öleléséből és egy kedves mosolyt
mutattam felé.
- -A
szülinapodra, vagy még azelőtt itthon vagyok. Amint leszállt a gépem hívlak. –
megforgattam a szemem.
- -Nagyon biztató. - mondtam gúnyolódva, mert a születésnapom, fél év múlva lesz. Még
egyszer elmosolyodott és kisuhant az ajtón. Az eddigi hat év alatt megszoktam,
hogy az apám vámpír.
Elmosogattam
és mosolyogva gondoltam vissza az előző beszélgetésre. Mondjuk, nálunk ez egy
alap társalgás. Én megjegyzéseket és idétlenségeket teszek, amit apa nekem
elnéz. Így belegondolva, furcsa, hogy hat év után már apának hívom, de nagyon
erős a kapcsolatunk és nem is tudnám elképzelni, hogy a keresztnevén hívjam. Csak
akkor hívom a teljes nevén ha, valami rosszat csinált, vagy felidegesített, ami
csak nagyon ritkán van.
Összeszámolva
ő, a negyedik szülőm. Az első kettőt, az igazi szüleimet is szerettem, főleg az
apámat, de meghaltak. Vagyis, apa meghalt, anya elhagyott minket.
2003 szeptember
3, Wisconsin
Kicsi voltam
még, nagyon kicsi. A szeptember hármat mindig vártam, mert aznap volt a
szülinapom. Kipattantam az ágyamból, és leszaladtam a lépcsőn. A hálóingem
suhogott utánam. Nevetve futottam a nappaliba ahol nagy csalódásomra, senkit
nem találtam. A konyhában úgyszintén. Kiszaladtam a kertbe, és megtaláltam
Borzast, a rémségesen vén és csúnya kutyát, viszont én imádtam őt. Leültem
mellé és elkezdtem simogatni a szürke bundáját, ami még egykoron fekete volt.
Szegénykét felkeltettem, de ő egy arcra puszival üdvözölt. Gyermeki nevetésem
betöltötte az egész udvart. Megálló kocsi hangjait hallottam a ház előtt és
előre siettem. Borzas szintén sietett, jobban mondva vánszorgott utánam.
- - Gyere
Borzas! Gyere! – hívtam a kutyát és megláttam az autó sziluettjét a kerítésen
túl. A kocsi ajtaja becsapódott, és kinyílt a kapu. Apa lépett be rajta. Koromfekete
haja, barna szeme, és borostás arca szomorkás volt, de amint meglátott
sugárzott a boldogságtól.
- - Ki
ez a gyönyörű, okos, hat éves kislány? Óh, elnézést, nagylány! – mondta nevetve
és felkapott. Megint elkezdtem nevetni és megpusziltam apukám arcát.
Meglepettséget tetettet. – És mit tettem, hogy a hercegnőmtől kaptam egy
puszit? – kérdezte és megvontam a vállamat. – Boldog születésnapot kicsim. –
mondta és még jobban megölelt.
- - Köszi,
apucim. – a kapu megint kinyílt és egy nő lépett rajta. Magas és vékony
testalkatú, barnásvöröses haja, és világoskék szeme gyönyörűbbé tette, mint egy
átlag nő. Nem volt szó arra, hogy milyen szép volt az anyukám. Anya
elmosolyodott és odajött hozzám. Egy puszit nyomott az arcomra, és
felköszöntött ő is. Azután megebédeltünk, megkaptam a tortámat, ami karamellás
csokis volt, és megajándékoztak. Kaptam egy csomó ruhát, cipőket, de mind közül legjobban a plüss állat tetszett. Egy szürke pihe puha farkas volt, aminek
szárnyai voltak. Nagyon furcsálltam a plüsst, de apu elmagyarázta.
- -A
farkasnak azért vannak szárnyai, mert szabad. Ha nem lenne az, nem lennének
szárnyai. – akkor még nem értettem miért pont egy farkast kaptam, de már tudom.
Azután, társasoztunk, mint egy normális család, nagyokat nevettünk, és
viccelődtünk. Este elkezdett esni, és én az ablakra tapadtam. Nagy zajokat
hallottam a lépcső felől, és odanéztem. Anya hatalmas bőröndöket cipelt. Rám
nézett, de nem láttam benne semmilyen érzelmet, sem törődést. Kisétált az
ajtón, én meg utána szaladtam. Apa majdnem elkapott, hogy visszatartson, de
kisurrantam a kezei közül.
- - Mami!
– kiáltottam és kiszaladtam az utcára ahol anya állt. Ő rám nézett, de nem
mondott semmit. – Hova mész? – kérdeztem sírva.
- -El!
– válaszolta türelmetlenül. Balról láttam közeledő fényeket, de nem volt időm
reagálni. Hallottam apa kiáltását, és elütött az autó. Éreztem, hogy minden
csontom eltört. Anyám megkönnyebbülten felsóhajtott. – Végre! – és elindult a
kocsi felé.
- - Carmen!
– kiáltott apám.
- -Igen,
Robert? – kérdezte negédesen.
- -Hogy
tehetted ezt? Egyáltalán mi ütött beléd?- sziszegte apa és óvatosan felvett,
mire felnyögtem. Csendben bírtam a fájdalmakat, mert tudtam, apa most
nagyobbakat él át, mint én.
- -Betelt
az a bizonyos pohár! – válaszolta egyszerűen.
- -És
mi lesz Hayleyvel? A lányunkkal?- kérdezte reményt vesztve.
- -Már
csak a te lányod.
- -Egyáltalán
hova mentek a falkával?
- -Ezt
pont neked mondanám el, mi? Ha annyira meg akarsz találni, használd az egyik
személyes holmimat te barom! – sziszegte és beszállt a kocsiba, ami egyből
elindult. Apa könnyeivel küszködve besietett a házba és elkezdett valamit
mormolni, amitől elmúltak a fájdalmaim és tudtam mozgatni a végtagjaimat.
Összepréseltem a számat és apa nyakába ugrottam. Ahhoz képest, hogy még csak
hat éves voltam, tudtam, hogy ezután semmi sem lesz olyan, mint régen.
Felsóhajtottam
az emlék miatt. Ez, az egyik legrosszabb emlékeim közé tartozott. Bementem a
nappaliba, és leültem az egyik fotelbe. Utána az ülés átalakult fekvéssé.
Reméltem hamar jön Sam és Dean, mert most, hogy apa elment, visszajönnek a régi
emlékeim.
2007. március. 25
Iowa
Tíz éves voltam, de már állandóan aláztak a rossz minőségű
ruháim miatt, a viselkedésem miatt, és minden egyéb miatt ami kifogásolható
volt bennem, de legfőképp a szemüveg miatt. Úgy néztem ki benne, mint egy
bagoly, és most nem a jó értelemben. Röhejesen néztem ki. Éppen a szekrényemet
babráltam, mikor valaki rácsapott a mellettem lévő szekrényre. Öten voltak ott
előttem, a csapat élén Lizzy, a szép, gazdag és egyben nagyképű csoportvezető.
Mindennek a közepén neki kellett lennie, és kitaszított mindenkit akit nem
tartott elég jónak ahhoz, hogy barátkozzon vele bárki.
- -Igen? – kérdeztem megszeppenve.
Ránéztem a gyerekekre és a szokásos szívató csapatomat láttam. Egy nagy melák
hülye fiú, egy menő magas gyerek, két barna hajú és kék szemű lány, na és ott
volt a koromfekete hajú,világoskék szemű lány, akit tiszta szívemből utáltam.
- -Undorítóan nézel ki. – mért végig Lizzy
és a két barna hajú pacsizott egyet, a fiúk meg röhögtek. Összepréseltem a számat
és nem mondtam semmit. Ha hazamegyek, amúgy is kapok verést, nem hogy még a
suliban verekedjek! Azért tutira szét lennék kínozva. – De, várj segítünk! –
mondta és az üdítőjét az arcomra, és a ruhámra locsolta. Sírva kifutottam a
suliból, és az ott lévő kis parkba rohantam. Futás közben neki mentem
valakinek, amitől elestem.
- - Elnézést. – mondtam hüppögve és
levettem a szemüvegem.
- -Jól vagy, kedves? – kérdezte, akinek
neki mentem. Világos barna hajú, mogyoró barna szemű, széles állkapcsú férfi
állt előttem.
- -Igen. – válaszoltam és tovább futottam
az úti célom felé. Mikor úgy éreztem, hogy elég messze kerültem az iskolától,
leültem a fűbe, és élveztem a tavaszi szellőt, és napsütést. Visszagondolva a
férfira, éreztem valamit a közelében. A kisugárzása hatalmas volt, nagyobb,
mint egy átlag embernek. Egész életemben két embert ismertem akinek hasonlóan
erős volt a kisugárzása. Apa és Natasha. Natasha apa felesége volt, és most ő a
gyámom. Két és fél éve meghalt apu. Rá fél évre, hogy anya elhagyott minket,
apa megházasodott és megint rá egy félévre ő is elment közülünk. Natashát, úgy gyűlölöm,
ahogy van, és ez a szeretet viszonozva is van. Mindennap megver, legyen az egy
levegő vétel, nincs menekvés. Tudja, hogy mi volt anya és apa, és nem akarja,
hogy én is olyan legyek, mert akkor erősebb lennék nála. Viszont, ha tudná,
hogy már meg van az erőm, egyáltalán nem bánna velem így. Minden kérésemet
árgus szemekkel figyelné.
Lefeküdtem, és annyira jól esett ez a
pár perc, mint semmi más. Bár, az jobb lenne, ha apa visszajönne és megvédene,
de sajnos ez csak egy bolond ábránd. Valaki megköszörülte a torkát mellettem. A
szemeim felpattantak és megszédültem, mert a szemüvegem tiszta ragacs volt.
Levettem, és ránéztem a mellettem ülőre. Ugyan az volt, akinek neki ütköztem.
Rám mosolygott, és megint elkezdtem érezni azt az orbitálisan nagy kisugárzást.
- -Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte, mert
megszédültem. Nem válaszoltam, hanem bólintottam. – Egyáltalán nem értem mi a
bajuk a többieknek veled. Kedves, szép és illedelmes kislány vagy. – sorolta fel
a dolgokat, mintha már ősidők óta ismertük volna egymást.
- -De jó nekem. – mondtam szemtelenül és
lesütöttem a szemem, várva az ütést, de nem történt semmi. A férfi érdeklődően
nézett rám. – Elnézést. – motyogtam és elkezdtem babrálni a hajammal.
- -Semmi baj. Nekem is vannak testvéreim,
és lehet, hogy nem én vagyok a legidősebb, mégis én fegyelmezem őket. Vagyis fegyelmeztem
őket. – nevetett fel. Éppen kérdeztem volna, de egy autó megállt előttünk. A
kocsiból egy jó alakú, szőke nő szállt ki, kékeszöld szemekkel. Lélegzet visszafojtva
vártam, hogy itt helyben megver, de nem csinált semmit. Amikor becsukta a
kocsiajtót és ránk nézett egy kicsit meglepődött, és oda jött.
- -Jól vagy, kincsem? – kérdezte kedvesen
és megsimogatta az arcomat. Én merev maradtam és nem mertem elhúzódni. – Ugye nem
beszélt magával illetlenül? – kérdezte a férfitól.
- -Ő egy magával ragadó kislány. –
mosolygott a férfi és felállt, hogy leporolja magát. Ám, az öltönye makulátlan
volt. – A nevem Elijah, és örvendtem a találkozásnak, asszonyom. – a férfi, kezet
csókolt neki.
- -A nevem Natasha, és úgy szintén. - mosolygott
negédesen. - Tudja mit? Jöjjön át
hozzánk vacsorára és úgy közelebbről megismerhetjük egymást!
- -Szívest örömest! – fogadta el az
ajánlatot Elijah illedelmesen. Miután Natasha megadta a címet és a telefon
számát, beültünk a kocsiba, és vártam a végítéletet.
- -Azt ugye tudod, hogy ha most ez a jármű
felborulna, te meghalnál, én meg tudnék élni tovább? – kérdezte most már durva
akcentussal. A mostohám, nem amerikai se angol. Azt igazából nem tudom, honnét
származik, talán Oroszországból. Csak azt tudom, hogy Európa északi részén
született.
- - Igen. – válaszoltam halkan.
- -Akkor jó, mert még egy ilyen és „véletlen”
autóbalesetben meghalsz! – förmedt rám és megint a vezetésnek szentelte minden
figyelmét.
- -Ugyanúgy, mint apa. – suttogtam. Még én
sem hallottam, amit mondtam, de Natasha meghallotta.
- -Kussolj el! – üvöltötte és én nem
szólaltam meg. Meghajlottam az akarata előtt. Mikor beértünk a házba, nem
habozott, belerúgott a térdhajlatomba, és rácsapott fejemre. A földre rogytam
és a fülemnél fogva vonszolt be a nappaliba, ahova már gondosan le volt terítve
a fólia. Ledobott oda, mint egy rongybabát, és elővette a kedvenc játékszerét,
a korbácsot. Felnyögtem a jól ismert tárgy láttán.
- -Félhetsz is! – sziszegte majd
lecsapott, újra és újra. Már nem érzékeltem az idő múlását. Nagy bosszúságára
nem adtam hangot a fájdalmamra, csak hulltak a könnyeim, de neki ez nem volt
elég. – HA MÉG EGYSZER MEG MERSZ ALÁZNI, MEGHALSZ! MEGÉRTETTED?!- üvöltötte és
én erőtlenül bólintottam. A telefonja megcsörrent és elment az előszobába a
tárgyért. Én addig lefeküdtem a hasamra, és majd’ megszakadtam annyira fájt
mindenem.
- - Elijah? Már vártam, hogy hívjon! –
mondta lelkesen és visszajött a nappaliba.
- -…
- -Képzelje, már csináljuk a vacsorát a
drága lányocskámmal! – felnevetett és én legszívesebben ordítottam volna.
- -…
- -Rendben, akkor egy óra múlva
találkozunk. Viszlát. – lerakta a telefont. – Takaríts el magad után, és vegyél
fel valami normálist! – förmedt rám én meg próbáltam felkelni, de nem sikerült.
Belém rúgott, mint egy kutyába, ösztönözve arra, hogy keljek fel. Ezután egy
órával, műmosollyal vártuk Elijaht.
- -Jó estét! – köszönt a férfi amikor
kinyitottuk neki az ajtót.
- -Jó estét, Elijah! – köszönt negédesen a
mostohám, amitől majdnem elhánytam magam. Én is köszöntem, és a konyhába mentem.
Leültem az asztalhoz, és vártam, hogy a felnőttek is bejöjjenek. A hátam még
mindig pokolian fájt, főleg, hogy nem tudtam még kitisztítani a sebeket. Pár
perc múlva már nagyban ettünk és beszélgettek ők. Én nem szólaltam meg, csakis
ha kérdeztek.
- -Elnézéseteket kérem! Még nem
mutatkoztam be teljesen! A nevem Elijah Mikaelson. – a nő arcán egy pillanatra
döbbenet suhant át, de csak egy pillanatra. Olyan volt, mintha ez a név mondott
volna neki valamit.
- -Semmi baj, én is ugyanilyen illetlen
voltam! A nevem Natasha Rybar! – válaszolt.
- -Akkor gondolom, egy cseh szépséggel van
dolgunk. – mosolyodott el csábosan és Natasha tettetett zavarodottsággal
válaszolt.
- -Szlovák.
- -Na, és téged, hogy hívnak? – fordult felém
a férfi.
- -Hayley Williams. – válaszoltam és
tovább eszegettem a vacsorámat.
- -Ön nem az anyja? – kérdezte megilletődve
Elijah.
- -Nem, mostoha anyja. Tudja, már csak mi
ketten maradtunk egymásnak. Az anyja a szülésbe bele halt, az apa meg pár éve
életét vesztette hajózásban. – megcsóválta a fejét, és egy nem létező
könnycseppet törölt le az arcáról. Olyan erővel felpattantam a székemről, hogy
az hátra esett és nem törődve a következményekkel, feltrappoltam a szobámba,
szó nélkül. A könnyeim ömlöttek, mert ekkora hazugságot állított. Az anyámról
nem érdekelt, hogy mit mond, viszont tudtam, hogy az apámat ő maga ölte meg.
Leültem az ágyamra és átöleltem a térdeimet. Szó szerint
rázott a zokogás. Nem érdekelt, hogy Natasha hallja-e, bár ő mindent hall. A
szobám ajtaja kivágódott és egy kéz fonódott a nyakam köré.
- -Megmondtam, hogy még egy megaláztatás,
és meg halsz! Ez volt már a második, ezen a napon! – felemelt a torkomnál fogva
és fuldokolni kezdtem. Bevetettem minden erőmet, és az agyára koncentráltam.
Abban az erek egyenként robbantak fel, és az ideg szálai is elpattantak. Natasha
elengedett, és a földre rogyott. Még egyszer kivágódott az ajtó, és most Elijah
jött be. Egy pillanat alatt felmérte a terepet. Megilletődöttségemtől abba
hagytam a mostohám, ostromlását, aki oda suhant hozzám, és már meg is
lendítette a kezét, hogy kitépje valamimet, amikor törött nyakkal földre hullt.
Remegve, kuporodtam össze a sarokban. Tudtam, hogy Natasha nem sokára felébred,
mert már régóta tudtam, hogy ő egy vámpír.
- -Ki vagy? – kérdeztem a közeledő
férfitól.
- -Elijah Mikaelson, egyike az első
vámpíroknak a földön.
Így ismertem
meg a mostani apámat. El sem tudom képzelni, mi lett volna velem, ha akkor nem
ment meg. Na jó, valószínűleg halott lennék.