2014. február 23., vasárnap

Ízelítő a 2. fejezetből

-                                                                                                                     Sziasztok!
    
      Sajnos még nem vagyok kész az új fejezettel, de egy kis részletet azért hoztam nektek! ;) Képzeljétek, nem rég kezdtem el nézni az Odaátot, és teljesen rákattantam :D Persze, egyből elkezdtem fantáziálni, hogy milyen lenne az én verziómban, és hát megcsináltam a prológust, de csak akkor csinálok belőle blogot, ha titeket is érdekel. Szóval minimum 3 igennel lévő visszajelzést szeretnék, és akkor felrakom ide amit írtam eddig, és ha még azután is érdekel titeket, akkor már tényleg csinálok blogot. 
      Remélem örültök, csak mert én igen! :DD Jó olvasást, habár tényleg nagyon kis részlet ez. 
     Puszi, Lyl


              Nem érdekel. – mondtam csendesen. – Nincs mit mondanod.
-          Meg tudom magyarázni, kicsim… - megérintette a vállamat, de én lecsaptam a kezét. Ő óvatosan visszahúzta azt.
-          Nincs mit azon megmagyarázni, hogy a testvéredet választottad a lányod helyett! Amit nem is értek, mivel mindannyiunkat választathattad volna. – sziszegtem fájdalmasan.
-          Tudom, és sajnálom. De, a bátyámat meg kellett állítanom, még az előtt, hogy ostobaságot csinált volna. Meg kellett védenem.
-          Mert a másik testvéredet már nem tudtad, mi? – kérdeztem gúnyosan, nem foglalkozva azzal, hogy éppen az apámmal beszélek, és tiszteletlen vagyok. Apu összepréselte a száját a hozzászólásomra. – Telitalálat. – morogtam és elindultam a kijárat felé. – De, a bocsánatkérésed elfogadva. – szóltam hátra a vállam felett és rossz száj ízzel hagytam hátra a Mikaelsonok otthonát, azt ahova gyakorlatilag én is tartozok, mert a nevem Hayley Mikaelson, Elijah Mikaelson egyetlen lánya.

***2 hónappal később***

Jöttem mentem, városról városra unalmamban. Kultúrákat ismertem meg, nyelveket tanulgattam, és próbáltam meg tartani a lelki békémet. Mindennap beszéltem telefonon az ikrekkel, és már nagyon hiányzott az idióta képük, viszont nem voltam egyedül. Kol mindenhova jött velem és úgy hívta magát „Védelmező Ultra Sexy Ultra Jó Nagybácsi”. Legalább nevettem egyet ilyenkor és ráhagytam a hülyeségeit. Nem egyszer kimentett a csávából, és aki legalább egy ujjal is hozzám ért, az meghalt.

Figyelemmel tartottuk a New Orleans-i történéseket, és beépültem oda, ahova senki sem merészkedne, főleg most. A francia negyedi boszorkányokhoz. Végülis, ki ne akarna maga mellett tartani egy naiv és manipulálható tinédzsert, akinek majdnem akkora az ereje, mint Davinának volt. Ráadásul, úgy gondolták tökéletes kém lennék, mivel én is egy Mikaelson sarj vagyok. Szánalmas. 

2014. február 2., vasárnap

1.fejezet

                                                               Sziasztok!

Siettem az új résszel, amennyire csak tudtam, ezzel kimutatva mennyire hálás vagyok nektek! Köszönöm a 2 imádtam, a 2 teszik pipákat, köszönöm Esztinek a kommentet, és nagyon köszönöm Blankának a rendszeres olvasást! Nagyon sokat jelent ez nekem!




1. fejezet: Mutáns farkas


A fiúk bejöttek a házba, és körülnéztek, mint mindig.
-          Hol van, a mi kedvenc ősi vámpírunk? – kérdezte az egyikőjük. Elég gáz, hogy négy éve a legjobb barátaim, és még mindig nem tudom megkülönböztetni őket.
-          Hagyjad abba a nyalizást, nincs itthon. – legyintette le a másik és felém fordult. – Csak be akar vágódni az apádnál. Van kaja? – kérdezte és egyből megtudtam ki-kicsoda.
-          A hűtőben. – mondtam a kisebbik testvérnek, Deannek. Dean, mindig is úgy viselkedett, mint egy gyerek, és mindig valami rossz dolgon agyalt. A másik fiú, Sam, is szinte majdnem ilyen, csakhogy, ő általában komolyabb.
-          Kába vagy. – szólt oda Sam.
-          Nem vagyok kába, csak nem rég keltem fel. – legyintettem ingerülten és leültem a kanapéra. Sam ugyanígy tett, mert őt sosem tudtam átverni, ellentétben az ikeröccsével.
-          Régi emlékek? – kérdezte, mert ő is tudta, milyen érzés elveszíteni a szülőket. Bólintottam, és bekapcsoltam a tv-t. Valamilyen nyálas film volt, amit egyből elkapcsoltam. Kapcsolgattam egy darabig az adókat, de semmi érdekeset nem találtam. Éreztem, hogy bámulnak.
-          Tudom, hogy szép vagyok, de azért ennyire nem. – korholtam le Samet. Ő zavartan elfordult, és megköszörülte a torkát.
-          Milyen emlékek voltak? – kérdezte, mintha nem is hallotta volna az előző beszólásomat.
-          Minden. – válaszoltam elhalóan, és feladtam a tv nézés reményét. Kikapcsoltam azt, és erősen meredtem az üres képernyőre, mintha az bármelyik pillanatban bekapcsolódhatna.

2009.június 25 Iowa

Majdnem egy hete múlt el az iskola, és ennyire sosem éreztem magam jól. Elijah egy és fél éve, hivatalosan is a gyámom lett és pár nap múlva elöltözünk erről az istenverte helyről. Már bepakoltam mindenemet, és nem tudtam mit csinálni. Untam magam.
-Hayley! – hallottam meg Elijah hangját a nappaliból. Leszaladtam a szobámból, és a férfi elé csúsztam, a márvány padlón.
- Igen?
- Változott a terv, nem Virginiába költözünk, hanem Észak-Carolinába. – kikerekedett szemekkel figyeltem őt.
- De akkor nem pár nap múlva megyünk! – kezdtem el a hisztit.
- Holnap megyünk. – válaszolta nyugodtan. A nyakába ugrottam, és úgy nevettem.

-          Nézzétek mit találtam! – jött ki Dean a konyhából, egy vörös tasakkal a kezében. Úgy tett, mintha valami kincset talált volna.
-          Egy vértasakot? - kérdezte Sam gúnyolódva. – Tudtommal egy Eredeti vámpír lakik itt, aki jóval normálisabb, mint a többi.
-          Mi az, hogy többi? – kérdeztem értetlenül.
-          Normálisabb, mint a testvérei! – forgatta meg a szemét a fiatalabb iker.  Apa, sosem mesélt a testvéreiről, és így mindent a két legjobb barátom mesélt el róluk. Azt, hogy a legidősebbnek mániája volt koporsóba zárni a testvéreit, aztán ott volt Mikael, az Eredeti papa, aki meg akarta ölni a gyerekeit. Ahhoz képest, hogy mennyire próbáltak vigyázni a másikra, az öt testvérből, már csak három van életben. Még hogy nagyon vigyáznak egymásra! Akkor nem lennének halottak.
Valaki rátenyerelt a csengőre, és felsóhajtottam.
-          Nem lehet, hogy van egy harmadik iker tesótok? – a fiúk felhorkantottak, de nem szóltak semmit. Az ajtó felől valaki, dobbantott a lábával.
-          Inkább mi nyitjuk az ajtót. – szólt oda Sam, és már fel is állt.
-          Én házam, én nyitom az ajtót! – makacsoltam meg magam, és előre mentem. Már azóta, így gondoskodnak rólam, mióta elmondtuk mindannyian egymásnak, mik vagyunk. Azóta szegényeken annyit kísérleteztem… Kinyitottam a bejárati ajtót, és úgy bele sütött a szemembe a nap, hogy nem láttam ki van ott.
-          Sziasztok! – köszönt egy lány az ajtóból. Szólásra nyitottam a szám, mikor a lány kitörött nyakkal elfeküdt a küszöbön. Sam védelmezően elém állt. Egy férfi állt a lány teste mögött, és vigyorgott.
-          Sajnálom szegénykét. De, én voltam itt előbb szóval…- nézett ránk sejtelmesen.
-          Elijah?- kérdezte Dean. A férfi, rémesen hasonlított az apámra. Ugyanolyan szemei, haja, és még a bőre is nagyon hasonló volt. Viszont, ő kinézett húsz évesnek, míg apa harminc felettinek. A férfi felnevetett.
-          Én jóképűbb, okosabb és viccesebb is vagyok, mint az a karót nyelt idióta.
-          Ki ne hagyjuk a szerényebbet is. – morogta Sam.
-          Hogy nevezted az apámat? – kérdeztem kiakadva, és az ikrek elé léptem, de azért nem léptem át a küszöböt. Annyira mégsem vagyok hülye.
-          Drágám, neveztem őt már rosszabbnak is. – hajolt előre és megeresztett egy féloldalas mosolyt. – Most már beszélhetnék, négyszemközt veled? Sok bepótolni valónk van! Nem is értem miért nem mutatott be Elijah előbb. Mondjuk, lehet azért, mert egy koporsóban töltöttem kilencven évet és utána, az egyik hasonmás megölt az öcsikéjével. – gondolkodott el hangosan. Sam hátra húzott.
-          Neked halottnak kéne lenned! – sziszegte Dean.
-          Sok mindennek kéne lennem. – válaszolta és megvonta a vállát. – Kijönnél, kedvesem? – kérdezte tőlem.
-          Mindjárt jövök. – suttogtam az ikreknek és elmormoltam egy varázsigét. – Ofo theo matos met mas forze. Ofo theo matos met mas forze. – megfogtam a kezüket, és a fiúk szeme vörösen megvillant. Nem úgy mint, egy vámpírnak, teljesen máshogy. Kiléptem a küszöbön.
-          Végre…- folytatta volna az érkező, de elkezdtem az agyrobbantást.
-          Kol Mikaelson, ha egyetlen rossz mozdulatot vétesz, kiszárítalak, és a darabkáidat megetetem az Atlanti óceánban lévő halakkal! – sziszegtem.
-          Boszorkány és morbid egyben. Remek választás!- mondta gúnyolódva. Még mindig a fejét fogta a fájdalomtól. – Abbahagynád? –kérdezte idegesen.
-          Miért jöttél? – kérdeztem, mikor abba hagytam az idegei kínzását.
-          Egy kis szívességért. Elmondom, hol van a bátyám, oda mész, és utána megjelenek egy drámai belépővel. – felhúztam a szemöldököm.
-          És ehhez minek kell Hayley? – kérdezte az egyik iker, mert kijöttek utánunk.
-          Szeretem szívatni a testvéreimet.
-          Honnét tudnánk, hogy igazat mondasz? – kérdeztem bizonytalanul.
-          Mert te is tudod, hogy igazat mondanék. – válaszolta nemes egyszerűséggel. – Ráadásul örülnének a többiek, ha meglátnának két mutáns vérfarkast, és egy hibridet. Na persze meg engem. Vagyis én jót szórakoznék rajtuk. – összeszorult a gyomrom, mert tudta azt, amit csak apával meg az ikrekkel tudunk. Nem válaszolt a feltevésére egyikünk sem.
-          Hol vannak?- kérdeztem halkan.
-          New Orleans, francia negyed. – válaszolta és eltűnt. Még pár perc múltán is magam elé bámultam. Valaki óvatosan megfogta a karomat és elkezdett enyhén húzni a ház felé. Rá néztem Samre, és engedtem a noszogatásának.

_________Két nappal később_________

Az ikrek nagyijának, a kocsijában hajtottunk New Orleans utcáin. Hihetetlenül haragudtam apára, hogy nem mondta el hova megy. A Bourbon utcán álltunk meg, ahol egy Üstök nevezetű bár felé vettük az irányt. Mindent a kocsiban hagytunk, remélve, hogy nem lopják el. Amint beléptünk, minden szempár ránk szegeződött, és sajnos nagyon kevesen voltak. Nagyrészt a fiúkat nézték meg, mintha sosem láttak volna ikreket. Odasétáltunk a bárpulthoz, és egy szőke hajú nő jött oda.
-          Mit kérnek? – kérdezte unottan.
-          Két dolgot. Először modort, és egy kis információt! – szólt oda Dean.
-          Nála a modorról ne is álmodjatok, információt meg tőlem szerezhettek. – jött oda egy férfi, és válaszolt a nő helyett. Ugyanolyan magas volt, mint a barátaim, barnás bőrű, barna szemű, és jóképű volt. – Hány éves is vagy? – kérdezte tőlem.
-          Mit érdekel az téged? –kérdeztem vissza.
-          Tizennyolc aluliak nem jöhetnek be. – mutatott egy táblára a falon.
-          Mi van, ha már nagyon régóta nem vagyok tizennyolc? – ingereltem a férfit, amire el is komolyodott. Az ikrek meg tagadtak a büszkeségtől, mivel, a pimasz részemet, ők segítettek előhozni.  
-          Ne hazudj, hallom a szívverésed. Nem vagy vámpír. – legyintett. – Szóval mit kerestek?
-          Valakit. A szimbóluma egy „M” betű. Ismerős?- kérdezte Sam.
-          Nem. – válaszolt és elfordult. Sam kitessékelt minket a bárból. Éreztem, hogy a férfi tud valamit, és nagy bosszúságomra nem mondta el.
-          És most? – fordultam a fiúk felé.
-          Szétválunk és kérdezősködünk. Sam megy veled, én egyedül. – adta fel az ötletet Dean. Mi beleegyeztünk, bár én az elején ellenkeztem. Elindultunk ellenkező irányba. Már pár perce mentünk az utcákon, mikor kiáltást hallottunk. A hang irányába siettünk, ahol Deant próbálták elcipelni.
-          Rejtsd el az arcod! - suttogtam Samnek, aki felrakta a kapucniját. Odamentem egy nagy kisugárzású csoporthoz.
-          Hova viszik a fiút? – kérdeztem tőlük.
-          A város vezetőihez, az Ősiekhez. – válaszolta egy nő és a szája elé kapta a kezét. Megragadtam Sam kezét és húzni kezdtem, még mielőtt minket is elkapnának.
-          Kit hoztál nekem, Diego?- kérdezte egy akcentusos hang, amint beértünk egy hatalmas ház szerűség felé.
-          Egy vérfarkast. – válaszolta a kérdezett és földre taszította a fiatalabbik ikert, még néhány vámpír segítségével.
-          Újabb hibrid? Csodálatos! – csapta össze a kezeit a férfi.
-          Azt hittem leálltál a hibrid készítéssel, Klaus. – jött elő egy sötétbarna hajú, domború pocakos fiatal nő.
-          Nem kérdeztelek, Hayley. – szólt vissza a férfi. A tömeg, ami a kicsiny udvaron volt, össze vissza, nézett hol a nőre, hol a szőke hajú férfira. Sam sokatmondóan rám nézett, én meg, megforgattam a szemeimet.
-          Kérlek, ne tedd, Niklaus. – jött elő szintén a tömegből, egy férfi. Világos barna haját, ami most is tökéletesre volt megcsinálva, legszívesebben megtéptem volna. Éreztem, hogy most kell lépnem. Előre furakodtam a sok vámpír között, nyomomban Sammel.
-          Én sem tenném a helyedben! – mondtam hangosan és fenyegetően. Mindenki meglepődött, és az csak fokozta a cselekvést, mikor az idősebbik iker levette a kapucniját, de apa arca vitte a prímet. Kedvesen rámosolyogtam, ami persze csak álca volt, de ezt ő is érezte. A szája O alakot formált és minden szem rászegeződött.
-          Valamiből kimaradtam? – kérdezte érdeklődően Niklaus.
-          A francba…- motyogta apa.
-          Igen, a francba! – kiáltottam fel idegesen.
-          Hayley, meg tudom magyarázni… - mondta idegesen. Klaus kapkodta a fejét, miközben nagyokat vigyorgott.
-          Várom a magyarázatod! Vagy várjunk… Mégsem! Elijah Mikaelson, most nagyot csalódtam benned. – egyre fentebb, és fentebb ment bennem a pumpa.
-          Köztetek volt valami? – kérdezte vigyorogva a szőke férfi.
-          Te pedofil barom! – Sam a vállamra rakta a kezeit, hogy nyugodjak le, de leráztam a kezeit. – Undorító, hogy mennyit hazudtál, hogy hányszor csaptál be, csak azért, hogy tudj csinálni valami istenverte dolgot New Orleansban! – förmedtem rá Elijahra. – Kedves apa… - tettem hozzá gúnyosan, amire még nagyobb döbbenet suhant mindenki arcára. Klaus arcára ráfagyott a vigyor.
-          Apa? – kérdezte megsemmisülve.
-          Igen apa! És most engedjétek el a fiút, vagy nem állok jót magamért! – válaszoltam ingerülten.
-          Már miért engednénk el? – kérdezte újfent.
-          Mert megölök mindenkit, aki itt van, és ugye ezt senki sem szeretné. – válaszoltam kegyetlenül mosolyogva, ami meg is hozta az eredményét.
-          Niklaus engedd el a fiút!- szólt oda apa, mire felhorkantottam.
-          Nekem van jobb ötletem. Legyen párbaj, kettő-kettő ellen. Ősiek nélkül. – jött elő Sam egy újabb őrült ötlettel. Egyáltalán nem értettem az észjárását, de gyakorlatilag nem is érdekelt. Csak egyetlen egy észérv volt az ötletre, az meg a villogás, hogy erősebbé és félelmetesebbé tettem az ikreket, az ismeretségünk alatt.
-          Egyetértek. Marcel! – hívta az egyik társát. Ott termet a férfi a bárból. – Benne vagy egy kis verekedésben? – kérdezte Klaus vigyorogva.
-          Bármikor. – Marcel is elvigyorodott.
-          Válassz még valakit, ketten kell, hogy legyenek. – szóltam oda.
-          Csak vérfarkasok, ne viccelj már! – kiáltott valaki a tömegből. Felhorkantottam.
-          Diego, gyere ide! – szólt a szőke hajú férfi, és egy barna bőrű srác odament hozzá. – Mi megvagyunk, és ti? – kérdezte az ősi hibrid kajánul.
-          Persze, a testvérem és én. – válaszolta Sam vigyorogva, és elengedték Deant, aki egyből odajött hozzánk. Odafordultam hozzájuk és megragadtam a kezüket. – Ofo theo matos met mas forze. Ofo theo matos met mas forze. – mormogtam hallhatatlanul. – A második alak, második fázisát használjátok! – utasítottam őket. Dean értetlenül nézett rám.
-          Mi van? – kérdezte.
-          Csak csináld azt, amit én. – válaszolta gyorsan az idősebbik fivér. Diego és Marcel elé mentek.
-          Készen álltok vérszívók? – kérdezte pimaszul Dean. Mindenki hátrébb ment, hogy legyen hely a verekedésre. Az ikrek a kör szélére mentek, és levették a pólóikat. Sokan felfütyültek, mások szitkozódtak.
-          Ez nem egy rohadt sztriptíz! Gyerünk! – kiáltotta Klaus. A barátaim cselekedtek is. Felordítottak farkas hangon, az állkapcsuk egy szemerkényit nagyobb lett, viszont a szemfogaik megnőttek, és az íriszeik pirossá váltak.

Hosszasan felüvöltöttek megint, és Dean lehajolt. Sam nem tétovázott, szétszakította a testvére hátát, és belemászott. A testük eggyé vált, egy három méteres, farkasembert kialakítva. Arcuk közepén vágások voltak, melyek visszataszítóvá és egyben félelmetessé tette őket. Megint felüvöltöttek, ami most sokkal mélyebb és hangosabb volt. Minden arc félelmet sugárzott körülöttem én meg kajánul Klausra vigyorogtam. Én sem vagyok átlagos boszorkány, sosem voltam. A legjobb barátaimból nem csak vérfarkast, hanem farkasembert is csináltam. Igazából nekem sem volt sem ötletem, hogy mi a különbség a kettő között.

-          Kezdődjék a párbaj! – kiáltottam fel, ezzel a többieknek mutatva, hogy lehet ma vérontás lesz.