Meghoztam az új részt, kicsit rövid lett, viszont szerintem amilyen rövid annyira izgalmas a vége. Köszönöm a sok visszajelzést az előző részekhez, na meg a szavazatokat is! ;)
Jó olvasást!
pusz, Lyl S.
3.fejezet: A Temetők Hátránya
New
Orleans, a vámpírok városa. Melyik vérszívó nem imádná? Csak azok, akiket az
Ősi család megakar ölni, és mindenki tudja, hogy egy Mikaelson megkapja amit
akar. Mindig.
Kíváncsi vagyok, hogy milyen az
ex-mostohaanyám. Azt tudom, hogy Celeste nem a saját testében van, de azért
mégis meg akarom tudni, hogy milyen, hogy olyan erős és manipuláló, mint azt
mondják. Sajnos ezt még a nagybátyám, Kol sem tudja megmondani, mert Klaus
„segítségével” egy bélelt koporsóban szunyált, mikor még a francia boszorkánynő
élt.
Leálltunk
egy a Rosseau’s bár parkolójában és vártunk. Türelmetlenül néztem a mellettem
ülő Ősire, ő értetlenül nézett rám.
- - Még
ma kiszállsz a kocsiból, még mielőtt meglátnak? – kérdezte. Csak most esett le,
miről is beszél.
- -Mikor
fogsz már megjelenni? – nyafogtam, mert nem volt kedvem egyedül járkálni
össze-vissza. Nem mintha, nem lennék erősebb a legtöbb helyinél, de attól még
mindig jobb érzés, ha egy ezer éves vámpír vigyáz rám.
- -Nem
emlékszel? Hatásos belépő! – nézett amennyire tudott értelmesen, mire én csak
megforgattam a szemem és szó nélkül kiszálltam az autóból. Még mielőtt
becsaphattam volna az ajtót, Kol visszaszólt. – Bármi is történjék, tudd, hogy
ott vagyok pár méterrel arrébb. – figyelmeztetett aggodalmasan én megeresztettem
felé egy mosolyt.
- - Tudom.
– suttogtam kedvesen, miután becsuktam az ajtót. Elindultam a bár felé
megrendíthetetlen magabiztossággal.
A
bejárati ajtó nyikorogva adta meg magát a kérésemnek, és a kiscsengők
felszólaltak az ajtó felett, jelezve, hogy új belépő van a kocsmában. A
Rosseau’s egy kicsi sötét hely volt, néhány asztalkával és székkel. Mivel
nappal volt, alig voltak a helyen. Oda mentem a bárpulthoz, és kivettem az ott
lévő tartóból az ét és itallapot. Odahúztam magamhoz az egyik bárszéket, és elkezdtem
ülve nézegetni a menüt. A pult másik oldalán egy szőke hajú nő háttal állt
nekem, és elmélyülve beszélgetett egy másik nővel. Felkrákogtam, hogy hátra
észrevesz, de rám se hederített.
- -Úgy
tudom, egy pincérnek az a dolga, hogy kiszolgálja az erre tévedőket. – szóltam
elég hangosan, hogy tisztán meghallja. Rám nézett és így én is meg tudtam
állapítani ki is ő. Világoszöld szemeiben csillogott az intelligencia, ám
nyugtalan volt. Feszülten jött oda hozzám, és vette fel a rendelésemet. Miután
megkaptam a kólámat, körbe néztem a bárban, ami inkább kocsmának mondható.
Eszembe jutott, hogy utoljára az ikrekkel voltam itt, és az is, hogy fogalmam
sincs mi történik a fiúkkal. Azt tudom, hogy alapítottak egy falkát, és hogy
egyszerre ketten alfák. Államokról államokra mennek, hogy ne legyenek
összetűzések a többi falkával. Egyáltalán nem is értem, miért csinálják ezt.
Simán letelepedhetnének egy vérfarkasoktól mentes városkában, és élhetnék az
életüket.
A
tekintetem megakadt, egy nagyon ismerős arcon. Barna bőrét és barna szemeit,
csak a fekete egekbe álló mikrofon haja spékelte meg. Rám nézett és
elmosolyodott. Csak egy pillanat kellett, hogy rájöjjek ki is ő. Ő harcolt Dean
és Sam ellen, Marcel oldalán. Felhorkantottam, a gondolatra, hogy amint kimegy
a kocsmából, elmondja az apámnak. Ami igazából oké is lenne, de ezzel én akarom
meglepni az Ősieket, és még előtte találkoznom is kell a boszikkal.
Hirtelen
ötlettől vezérelve felhörpintettem az üdítőm maradékát, és a pultra raktam az
árát. Kisétáltam az utcára, és egy fűszer/növény boltba mentem, amiről már
hallottam. A boszorkány Katie üzlete már rég üres volt, mert Klaus megölte őt.
Benyitottam
a lezáratlan helységbe, és körül néztem. Nagyon sok üvegcse verte vissza a
pillantásomat, melyek tele voltak tömve mágikus növényekkel. Minden ilyen kis
üvegre rá volt írva, hogy mi is a neve, apró, viszont vastag betűkkel. A falak
barátságos narancssárgás színben pompáztak, és a sarokban elhelyezett cserepes
virágok, még szimpatikusabbá tették. A pult mögé mentem, és onnét szemléltem
tovább a kis boltot.
Az ajtó
kinyílt, és abban a pillanatban egy férfi állt mellettem.
- - Mit
keresel itt?- kérdezte sziszegve.
- -Neked
is szia. Már miért ne lehetnék itt? Szabad országban élünk! – válaszoltam
kitárt karokkal, és kisétáltam a kassza mögül. Diego neki lökött az egyik
cserépnek, ami ripityára tört alattam. Idegesen felálltam a romok közül, és
szembe néztem az elégedetten vigyorgó vámpírra.
- -Szóval
mit csinálsz itt? – érdeklődött, és összefonta a karjait a mellkasa körül. Én
is ugyan így tettem, és gonoszan elmosolyodtam. A férfi meg sem lepődött, még
az arca sem rezzent a tettemre, pedig akik már ismernek, tudják, hogy hirtelen
haragú vagyok. Főleg mostanság és ez nem jelent semmi jót.
- - Szerencsétlenségedre,
nem éppen kegyelmes társaságban szoktam lenni. – céloztam arra, hogy jobban
tenné, ha elhúzna innét. Közelebb lépett, és lehajolt, közvetlen az arcomhoz.
- -És
akkor mi fog történni? – felhúztam a szemöldököm, és elkezdtem koncentrálni az
agyára. Üvöltve rogyott le a földre, a fájdalom miatt. Leguggoltam hozzá, és
kitörtem a nyakát.
- -Ez.
– válaszoltam az előző kérdésére, és elslisszoltam egy közeli, rejtett
parkolóba, ahol feltehetőleg Kol tartózkodott. Amint megláttam az ismerős
fekete autót, beszálltam, és türelmetlenül rápillantottam a nagybátyámra.
- -Elmész
valahova, és már akkor is öldökölsz? Ne utánozz! – nyafogta, én meg felnevettem
a hülyeségén. Beindította a kocsit, és a New Orleansi temetőe felé vettük az
irányt. Útközben, Kol felhangosította max hangerőre a rádiót, és elkezdte
üvölteni az éppen menő számot. Két perc után meguntam, kikapcsoltam a zenét.
- - Ennél
nem lehetnél feltűnőbb. – morogtam.
- -Hé,
ez a kedvenc számom! – kiáltott fel az Ősi, mint egy tinédzser.
- -Én
vagyok tizenhat éves, de te gyerekesebb vagy nálam azzal az ezer éveddel! –
korholtam le.
- -Még
nem is vagy tizenhat. – jegyezte meg. Teljes testemmel felé fordultam, már
amennyire tudtam a biztonsági övtől.
- -Fel
tudnál nőni, légy szíves?
- -Ha
már ennyire kéred! – ő is felém fordult, és megvillantott egy ezer wattos
vigyort. Visszafordultam az út felé, és elmorogtam pár „szép” szót róla, amit
persze ő is meghallott, de nem törődött velük. Az igazat megvallva, túl ideges
voltam az idióta vicceihez. Nem mindenki kémkedik a családjának egy erős
boszorkány csoportnál, miközben a boszik azt hiszik, hogy nekik segítek.
Mondjuk, az Ősiek semmit nem tudnak a tervemről, csak is Kol, de róla azt
hiszik, hogy halott.
A nagybátyám leparkolt a temető előtt, és
aggódva rám nézett.
- - Vigyázz
magadra! Rendben? – nyugtalankodott.
- -Rendben.
– kicsatoltam az övem, és egy puszit nyomtam az arcára. Kiszálltam az autóból
és a fekete vaskapu felé vettem az irányt.
- -És
ne hagyd magad! Ha bármi probléma lenne, itt leszek a közelben! Ugye emlékszel
a harc technikákra, amiket tanítottam? – szólt még utoljára, miután lehúzta az
ablakot.
- -Túlságosan
is! – szóltam át a vállam fölött, és elhúztam a számat a zúzódások emlékére a
testemen. A legfiatalabb Mikaelson férfi szerint, nem volt elég, amit az apám
tanított. Mondjuk akkor sem voltam piskóta tejszínhabbal.
Beléptem
a temetőbe, és a kapu félelmetesen, egyben hangosan felnyikkant. Olyan volt a
hangja, mintha egy kiskutyát kínoztak volna. Megnyugtatóan hallgattam az avar
tompa recsegését, amint elkezdtem lépkedni magabiztosan, ami igazából csak egy
maszk volt, mert igazából a gyomrom kis kaviccsá alakult. Legszívesebben
visszafutottam volna, a hatalmas fekete terepjáróhoz, és elhajtottam volna
Alaszkába. Nem szép, hogy gyáva vagyok, de ez van. Ezzel kell élnem.
A
templomkert, ahol nem láttam egyetlen egy templomot sem rémisztő volt. Még az
sem volt elég Istennek, hogy a hatalmas sírkövek régiek és félelmetesek voltak
és megijesztettek, de pont most kellett lemennie a napnak, hogy a félhomályban
kelljen keresnem a „szövetségeseimet”. Bekanyarodtam jobbra, az első
kereszteződésnél, és utána még párszor ballra. Megláttam, egy betonból készült
idős épületet, és a szívem szinte a torkomban dobogott. A kis helységnek nem voltak
se ajtajai se ablakai. Én ezt egy ősi ravatalozónak vagy egy hullaháznak
nevezném, ahol a kő ajtók mögött az urnák, vagy éppen a testek tartózkodtak.
Egyik sem igazán bíztató. Pár méterrel előttem két boszorkány jelent meg. Az
egyik idős volt, és világos barna szálkás haja csak a válláig ért. A mellette
sétáló nőnek vörös haja, körbeölelte már szinte fehér arcát, és kékesszürke
szemeit. Én is tettem előre egy lépést, és így pontosan a két boszorkány elé
értem.
- -Ha
jól tudom, akkor Bastiana és Genevieve. – mondtam köszönés képpen.
- -Hayley.
–viszonozta az üdvözlést Bastiana, az elképesztően recés és mély hangján. Hirtelen
a fejem elkezdett hasogatni, egyre erősebben és erősebben, míg már a
halántékomat kellett masszíroznom. – Valami probléma van, drágám? – kérdezte az
idős nő, és rá kellett jönnöm, hogy ezt ők csinálják. Mágiával elhajítottam
Bastianát, mert azt hittem, hogy mivel ő az idősebb, ő az erősebb, de tévedtem,
nagyon nagyot. Pillanatok alatt a fájdalom átszelte az egekig érő határt, és én
próbáltam fenntartani a mágikus pajzsomat, na meg ugyanazt csinálni Genevievvel
mint a másik boszorkánnyal, de az ő ereje túl nagy volt, én meg egyre gyengébb
lettem.
- - Hatalmas
erőd van, de nem elég nagy. Egyelőre nem. Sajnálom. – suttogta miközben egyre
közelebb és közelebb jött hozzám. Az egyik ujját a homlokomra tette, és én
leestem az álomtalan álomba.
Hayley-t képzeljétek el Rebekah helyére ;)
Jézusom!! Kíváncsi vagyok mi fog történni Hayley-vel! Siess a kövi résszel!!! :) xoxoxo
VálaszTörlésSzia Eszti!
TörlésHát a következő fejezetben meglátod! :P Ígérem sietek!
pusz, Lyl S.