3. fejezet

                                                                  Sziasztok!

Meghoztam az új részt, kicsit rövid lett, viszont szerintem amilyen rövid annyira izgalmas a vége. Köszönöm a sok visszajelzést az előző részekhez, na meg a szavazatokat is! ;) 
Jó olvasást!
pusz, Lyl S.
  

3.fejezet:  A Temetők Hátránya

New Orleans, a vámpírok városa. Melyik vérszívó nem imádná? Csak azok, akiket az Ősi család megakar ölni, és mindenki tudja, hogy egy Mikaelson megkapja amit akar. Mindig.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen az ex-mostohaanyám. Azt tudom, hogy Celeste nem a saját testében van, de azért mégis meg akarom tudni, hogy milyen, hogy olyan erős és manipuláló, mint azt mondják. Sajnos ezt még a nagybátyám, Kol sem tudja megmondani, mert Klaus „segítségével” egy bélelt koporsóban szunyált, mikor még a francia boszorkánynő élt.

Leálltunk egy a Rosseau’s bár parkolójában és vártunk. Türelmetlenül néztem a mellettem ülő Ősire, ő értetlenül nézett rám.

-         - Még ma kiszállsz a kocsiból, még mielőtt meglátnak? – kérdezte. Csak most esett le, miről is beszél.

-          -Mikor fogsz már megjelenni? – nyafogtam, mert nem volt kedvem egyedül járkálni össze-vissza. Nem mintha, nem lennék erősebb a legtöbb helyinél, de attól még mindig jobb érzés, ha egy ezer éves vámpír vigyáz rám.

-          -Nem emlékszel? Hatásos belépő! – nézett amennyire tudott értelmesen, mire én csak megforgattam a szemem és szó nélkül kiszálltam az autóból. Még mielőtt becsaphattam volna az ajtót, Kol visszaszólt. – Bármi is történjék, tudd, hogy ott vagyok pár méterrel arrébb. – figyelmeztetett aggodalmasan én megeresztettem felé egy mosolyt.

-         - Tudom. – suttogtam kedvesen, miután becsuktam az ajtót. Elindultam a bár felé megrendíthetetlen magabiztossággal.

A bejárati ajtó nyikorogva adta meg magát a kérésemnek, és a kiscsengők felszólaltak az ajtó felett, jelezve, hogy új belépő van a kocsmában. A Rosseau’s egy kicsi sötét hely volt, néhány asztalkával és székkel. Mivel nappal volt, alig voltak a helyen. Oda mentem a bárpulthoz, és kivettem az ott lévő tartóból az ét és itallapot. Odahúztam magamhoz az egyik bárszéket, és elkezdtem ülve nézegetni a menüt. A pult másik oldalán egy szőke hajú nő háttal állt nekem, és elmélyülve beszélgetett egy másik nővel. Felkrákogtam, hogy hátra észrevesz, de rám se hederített.

-          -Úgy tudom, egy pincérnek az a dolga, hogy kiszolgálja az erre tévedőket. – szóltam elég hangosan, hogy tisztán meghallja. Rám nézett és így én is meg tudtam állapítani ki is ő. Világoszöld szemeiben csillogott az intelligencia, ám nyugtalan volt. Feszülten jött oda hozzám, és vette fel a rendelésemet. Miután megkaptam a kólámat, körbe néztem a bárban, ami inkább kocsmának mondható. Eszembe jutott, hogy utoljára az ikrekkel voltam itt, és az is, hogy fogalmam sincs mi történik a fiúkkal. Azt tudom, hogy alapítottak egy falkát, és hogy egyszerre ketten alfák. Államokról államokra mennek, hogy ne legyenek összetűzések a többi falkával. Egyáltalán nem is értem, miért csinálják ezt. Simán letelepedhetnének egy vérfarkasoktól mentes városkában, és élhetnék az életüket.

A tekintetem megakadt, egy nagyon ismerős arcon. Barna bőrét és barna szemeit, csak a fekete egekbe álló mikrofon haja spékelte meg. Rám nézett és elmosolyodott. Csak egy pillanat kellett, hogy rájöjjek ki is ő. Ő harcolt Dean és Sam ellen, Marcel oldalán. Felhorkantottam, a gondolatra, hogy amint kimegy a kocsmából, elmondja az apámnak. Ami igazából oké is lenne, de ezzel én akarom meglepni az Ősieket, és még előtte találkoznom is kell a boszikkal.

Hirtelen ötlettől vezérelve felhörpintettem az üdítőm maradékát, és a pultra raktam az árát. Kisétáltam az utcára, és egy fűszer/növény boltba mentem, amiről már hallottam. A boszorkány Katie üzlete már rég üres volt, mert Klaus megölte őt.

Benyitottam a lezáratlan helységbe, és körül néztem. Nagyon sok üvegcse verte vissza a pillantásomat, melyek tele voltak tömve mágikus növényekkel. Minden ilyen kis üvegre rá volt írva, hogy mi is a neve, apró, viszont vastag betűkkel. A falak barátságos narancssárgás színben pompáztak, és a sarokban elhelyezett cserepes virágok, még szimpatikusabbá tették. A pult mögé mentem, és onnét szemléltem tovább a kis boltot.

Az ajtó kinyílt, és abban a pillanatban egy férfi állt mellettem.

-         - Mit keresel itt?- kérdezte sziszegve.

-          -Neked is szia. Már miért ne lehetnék itt? Szabad országban élünk! – válaszoltam kitárt karokkal, és kisétáltam a kassza mögül. Diego neki lökött az egyik cserépnek, ami ripityára tört alattam. Idegesen felálltam a romok közül, és szembe néztem az elégedetten vigyorgó vámpírra.

-          -Szóval mit csinálsz itt? – érdeklődött, és összefonta a karjait a mellkasa körül. Én is ugyan így tettem, és gonoszan elmosolyodtam. A férfi meg sem lepődött, még az arca sem rezzent a tettemre, pedig akik már ismernek, tudják, hogy hirtelen haragú vagyok. Főleg mostanság és ez nem jelent semmi jót.

-         - Szerencsétlenségedre, nem éppen kegyelmes társaságban szoktam lenni. – céloztam arra, hogy jobban tenné, ha elhúzna innét. Közelebb lépett, és lehajolt, közvetlen az arcomhoz.

-          -És akkor mi fog történni? – felhúztam a szemöldököm, és elkezdtem koncentrálni az agyára. Üvöltve rogyott le a földre, a fájdalom miatt. Leguggoltam hozzá, és kitörtem a nyakát.

-          -Ez. – válaszoltam az előző kérdésére, és elslisszoltam egy közeli, rejtett parkolóba, ahol feltehetőleg Kol tartózkodott. Amint megláttam az ismerős fekete autót, beszálltam, és türelmetlenül rápillantottam a nagybátyámra.

-          -Elmész valahova, és már akkor is öldökölsz? Ne utánozz! – nyafogta, én meg felnevettem a hülyeségén. Beindította a kocsit, és a New Orleansi temetőe felé vettük az irányt. Útközben, Kol felhangosította max hangerőre a rádiót, és elkezdte üvölteni az éppen menő számot. Két perc után meguntam, kikapcsoltam a zenét.

-         - Ennél nem lehetnél feltűnőbb. – morogtam.

-          -Hé, ez a kedvenc számom! – kiáltott fel az Ősi, mint egy tinédzser.

-          -Én vagyok tizenhat éves, de te gyerekesebb vagy nálam azzal az ezer éveddel! – korholtam le.

-          -Még nem is vagy tizenhat. – jegyezte meg. Teljes testemmel felé fordultam, már amennyire tudtam a biztonsági övtől.

-          -Fel tudnál nőni, légy szíves?

-          -Ha már ennyire kéred! – ő is felém fordult, és megvillantott egy ezer wattos vigyort. Visszafordultam az út felé, és elmorogtam pár „szép” szót róla, amit persze ő is meghallott, de nem törődött velük. Az igazat megvallva, túl ideges voltam az idióta vicceihez. Nem mindenki kémkedik a családjának egy erős boszorkány csoportnál, miközben a boszik azt hiszik, hogy nekik segítek. Mondjuk, az Ősiek semmit nem tudnak a tervemről, csak is Kol, de róla azt hiszik, hogy halott.

A nagybátyám leparkolt a temető előtt, és aggódva rám nézett.

-         - Vigyázz magadra! Rendben? – nyugtalankodott.

-          -Rendben. – kicsatoltam az övem, és egy puszit nyomtam az arcára. Kiszálltam az autóból és a fekete vaskapu felé vettem az irányt.

-          -És ne hagyd magad! Ha bármi probléma lenne, itt leszek a közelben! Ugye emlékszel a harc technikákra, amiket tanítottam? – szólt még utoljára, miután lehúzta az ablakot.

-          -Túlságosan is! – szóltam át a vállam fölött, és elhúztam a számat a zúzódások emlékére a testemen. A legfiatalabb Mikaelson férfi szerint, nem volt elég, amit az apám tanított. Mondjuk akkor sem voltam piskóta tejszínhabbal.

Beléptem a temetőbe, és a kapu félelmetesen, egyben hangosan felnyikkant. Olyan volt a hangja, mintha egy kiskutyát kínoztak volna. Megnyugtatóan hallgattam az avar tompa recsegését, amint elkezdtem lépkedni magabiztosan, ami igazából csak egy maszk volt, mert igazából a gyomrom kis kaviccsá alakult. Legszívesebben visszafutottam volna, a hatalmas fekete terepjáróhoz, és elhajtottam volna Alaszkába. Nem szép, hogy gyáva vagyok, de ez van. Ezzel kell élnem.

A templomkert, ahol nem láttam egyetlen egy templomot sem rémisztő volt. Még az sem volt elég Istennek, hogy a hatalmas sírkövek régiek és félelmetesek voltak és megijesztettek, de pont most kellett lemennie a napnak, hogy a félhomályban kelljen keresnem a „szövetségeseimet”. Bekanyarodtam jobbra, az első kereszteződésnél, és utána még párszor ballra. Megláttam, egy betonból készült idős épületet, és a szívem szinte a torkomban dobogott. A kis helységnek nem voltak se ajtajai se ablakai. Én ezt egy ősi ravatalozónak vagy egy hullaháznak nevezném, ahol a kő ajtók mögött az urnák, vagy éppen a testek tartózkodtak. Egyik sem igazán bíztató. Pár méterrel előttem két boszorkány jelent meg. Az egyik idős volt, és világos barna szálkás haja csak a válláig ért. A mellette sétáló nőnek vörös haja, körbeölelte már szinte fehér arcát, és kékesszürke szemeit. Én is tettem előre egy lépést, és így pontosan a két boszorkány elé értem.

-          -Ha jól tudom, akkor Bastiana és Genevieve. – mondtam köszönés képpen.

-          -Hayley. –viszonozta az üdvözlést Bastiana, az elképesztően recés és mély hangján. Hirtelen a fejem elkezdett hasogatni, egyre erősebben és erősebben, míg már a halántékomat kellett masszíroznom. – Valami probléma van, drágám? – kérdezte az idős nő, és rá kellett jönnöm, hogy ezt ők csinálják. Mágiával elhajítottam Bastianát, mert azt hittem, hogy mivel ő az idősebb, ő az erősebb, de tévedtem, nagyon nagyot. Pillanatok alatt a fájdalom átszelte az egekig érő határt, és én próbáltam fenntartani a mágikus pajzsomat, na meg ugyanazt csinálni Genevievvel mint a másik boszorkánnyal, de az ő ereje túl nagy volt, én meg egyre gyengébb lettem.

-         - Hatalmas erőd van, de nem elég nagy. Egyelőre nem. Sajnálom. – suttogta miközben egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Az egyik ujját a homlokomra tette, és én leestem az álomtalan álomba.

Hayley-t képzeljétek el Rebekah helyére ;)