2014. július 15., kedd

Istenek Háborúja- 1. fejezet

                                                                 Sziasztok!

Megjöttem az 1. fejezettel a 300-as fanficemből. A segítséget köszönöm Sziminek, nélküle talán csak hetek múlva olvashatnátok! :) "A Család Mindenek Felett" - el nem tudom mikor jövök, nem hiszem, hogy mostanában, de igyekszem! A blogot, a Démoni Szemeket megnyitom, amint begépeltem a Prológus mind a három részét. Viszont, azt nagyon megköszönném, ha ellátogatnátok majd a Trónok Harcás blogomra, mert nem kaptam semmi visszajelzést az utolsó bejegyzésemre. 

Jó olvasást!
pusz, Lyl 




1.fejezet           


                                               
Mi történik, ha egy istennőről kapom a nevem? Talán sznobságnak tűnik? Ezt eddig nem tapasztaltam magamon. 

Az emberek undorító lények. Kapzsik és önzőek. A világ odáig jutott, hogy egymást ölik folyamatosan. Háború zajlik az egész világon, nők és gyermekek válnak rabszolgává, a lázadókat megölik és megkínozzák. Azt kérdem én, mire jó ez a zsarnokoskodás? A válasz egyszerű, semmire. 
A háború miatt lettem árva. A görögök megölték a családomat. Az öt testvérem közül egyetlen fivérem élte túl a támadást. A kisöcsém, aki még pólyás baba volt, mikor utoljára láttam. 

Azon a túlságosan is sötét és csendes estén, a katonák észrevétlenül rontottak be a csöppnyi falunkba és mindenkit lemészároltak. Legidősebb és egyben legkedveltebb bátyám apámmal és azzal a maroknyi katonával harcoltak, de nem voltak elegen. Elbuktak mindannyian. Az anyám is harcosnő volt, de ő minket védett, csakis minket. Rajtam kívül anyámnak volt kettő-kettő idősebb lánya és fia, mint én. Hat éves voltam a támadáskor, a fiatalabb nővéremet nem találtuk. Anyám a kezembe nyomta a kisöcsémet és ezek voltak az utolsó szavai: "Légy erős és bölcs. Vigyázz a fivéredre, légy méltó a nevedhez!" Hozzám vágta e szavakat és megölelt.  Örökre emlékezni fogok a kétségbeesett arcára, és arra, hogy én voltam az egyetlen reménye. A falu egy kifelé vezető, rejtett ösvényére értem, és elindultam az állatok által kitaposott úton. De nem volt szerencsém. Néhány katona kifeszítette a kezemből az öcsémet, és egy vágást ejtettek a halántékomon, penge éles kardjaikkal. Gyengén estem össze a vérveszteségem miatt. 

Szeretett szülőm utolsó szavai visszhangoztak a fejemben, és az, hogy elbuktam. 
Amikor felkeltem egy kicsi halászhajó ingadozó ágyán találtam magam. Pocsékul éreztem magam. Megpróbáltam felülni, de valaki visszanyomott. 
- Még nem szabadna felkelned. - szólalt meg gyengéden a mellettem ülő férfi. Barna bőre és sötét szemei csillogtak. - Hogy érzed magad? - kérdezte. Felsóhajtottam és lecsuktam a szemeimet. 
- Elbuktam. Egyetlen feladatom volt. Vigyázni a kisöcsémre, hogy méltó legyek a nevemhez. - suttogtam. Valamiért megbíztam a férfiban, az isten tudja miért. Lecsurgott a könnycsepp az arcomon amit ejtettem. 
- Mi a neved? - érdeklődte.
- Athéné. - egyre és egyre több könnycsepp gördült végig az arcomon, végül nem tudtam határt szabni nekik. 

Ami a múltban történt, az ott is marad. Több mint tíz év telt el a családom halála óta, de még mindig bűntudatom van. Letelepedtünk egy faluban, azzal az egyetlen emberrel, akiben bízok. Ez a férfi már apává nőtte magát a szememben. 

Tegnap este érkeztünk meg, éjszaka. Sajnos még semmit sem láttam a városkából. Felkeltem az ágyamról és a tükör elé lépdeltem. Karcsú, ám izmos testem a legtöbb férfiban vágyat keltett, de még senki se kapott meg. Koromfekete hajam és kék szemem szinte világítottak a világos bőröm mellett.

Felvettem egy lenge inget, és egy bőrből készült nadrágot. Felhúztam egy szintén bőrből készült szandált és kiléptem az utcára. A nők furcsán méregettek a rám szabott férfi ruha miatt. Felszegett állal vonultam el az egyik katonáknól álló csapathoz. 
- Kieran tábornokot keresem. - jelentettem ki, mikor odaértem. Voltak akik erősen végig néztek rajtam, voltak akik rám sem néztek.
- Talán a hadnagy szajhája vagy? Az enyém is lehetnél! - szólt oda az egyik. Vállig érő barna haja volt, és enyhén barna bőre. Mint minden görög katonának, csak egy rövidebb nadrágból állt az öltözete, viszont neki nem volt köpenye. A kis csoport mellett megjelent egy barna bőrű és szemű, a negyvenes évei végén járó férfi. A férfi, kit szinte már apámnak éreztem. 
- Rinnés, vigyázz a nyelvedre, ameddig még meg van! - torkolta le a katonát a tábornok, még mielőtt bármit is szólhattam volna. 
- Athéna, gyere velem. - hívott Kieran. Egy kicsi változást tett a nevemre, csak hogy még véletlenül se ismerjenek meg, mivel nem sok ember van, aki a gyermekét egy Olümposzi istennőről nevezi el. Az Athéna név viszont nem volt annyira ritka. Na persze, az az egybetű változtatás nagyon sokat érhet. Követtem a sötét bőrű férfit. - Ugye emlékszel, mikor mondtam, hogy egy fiam és két lányom van? - kérdezte csevegő hangnemben. 
- Igen, mindannyian idősebbek nálam. – válaszoltam egy kicsit neheztelve, mivel már milliárdszor elmesélt ezt. 
- Azóta született egy fiam. Most hat éves. Pont annyi, amennyi te voltál mikor találtalak. - a gyomrom összeszorult az emlékre. 
Ahogy egyre inkább haladtunk a belváros felé, annál több lett az ember, akik mindig odaköszöntek a a férfinak. Egy robosztus ház előtt álltunk meg, melynek több emelete volt, és az erkélyek tökéletes rálátást adtak a nyüzsgő utcára, és a városházára. 
Kieran kinyitotta az ajtót, és egy gyönyörű nőt láttam meg egy sötét bőrű kisbabával. A nő szemei smaragd zöldek voltak, és a bőre egy kicsit világosabb volt, mind a férjéé. A kisfiú kiköpött anyja volt. 
- Kieran! - üdvözölte a nő a férfit. Megcsókolták egymást. Elmosolyodtam, hogy mennyire szeretik egymást, úgy, mint egykoron a szüleim. 
Az emeletről két lány jött le. Mindketten teljesen ugyanúgy néztek ki. Megölelték az apjukat, míg én tehetetlenül álltam az ajtó előtt nem messze. 
- Lányok, Musa, bemutatom Athénát, a tanítványomat. - mutatott be nekik. Mindegyikükkel kezet fogtam. Meghívtak vacsorára és a társalgás közbem sokat tudtam meg róluk. Mint például azt, hogy a család Perzsiából származik, de átálltak a görögökhöz, az ikerlányokat pedig úgy hívják, hogy Irina és Ruta, 21 évesek és nemsokára férjhez mennek. Szerencsére a múltamról nem kérdeztek semmit, amiért nagyon hálás voltam. 
- Gyere Musa, tegyük el magunkat holnapra. - invitálta a feleségét Kieran. - Jó éjszakát lányok. - köszöntek el egyszerre. Mikor a két felnőtt felment, Irina rám függesztette zöld szemeit, míg Ruta a barna íriszeit. Csak is ez az egy különbség volt a két lány között. 
- Igen? - kérdeztem tőlük.
- Mesélj magadról egy kicsit! - kérlelt Irina. Belül felhorkantottam a lány pletykássága miatt.
- Figyelj Irina… - kezdtem el, de félbeszakított.
- Iri. - javított ki a zöld szemű lány. 
- Akkor Iri, sajnálom, de a közeljövőben nem hiszem, hogy el tudom mondani. Ha nagyon érdekel titeket, kérdezzétek meg apátokat. - csalódottan néztek rám, de nem mondtak semmit. - Most, ha megbocsátotok, visszaindulok a lakóhelyemre. - felálltam a székről, de Ruta megállított és egy fehér kendőbe csomagolt tárgyat nyújtott át az asztal fölött. 
- Este vigyázz magadra. - figyelmeztetett és felindultak mindketten a szobájukba. Hosszú, egybe fogott, fekete derékig érő hajuk jobbra-balra billent minden egyes lépésüknél. 
- Fura. - motyogtam és kiléptem a házból. A szemembe sütő nap szinte megvakított ahogy ránéztem. - Pár perc napnyugtáig. Ragyogó. - morogtam és elindultam a poros úton. Szinte alig volt már valaki, csak néhány férfi, aki kicsapódik egy-egy fogadóból. Furcsa, minél távolabb lettem a városházától, annál több ember lett az utcán. Pont fordítva, mint reggel. Leültem egy sziklára és kibontottam az ajándékot, amit az ikerlányoktól kaptam. Egy bőr öv volt benne egy tőr hüvellyel, melyben egy gyönyörű ezüst tőr volt. A kezembe fogtam a pengét, melynek markolata pont a tenyerembe való volt. A tőrt visszacsúsztattam a tartójába és felcsatoltam az övet. 

Leugrottam a szikláról és ránéztem megint a napra, aminek már csak a felét lehetett látni. A fények rózsaszínbe és narancssárgába burkolták be az egész várost. A színekről eszembe jutott a legidősebb nővérem, kinél sosem láttam szebbet. Ő anyánk világos barna haját, és apánk kékeszöld szemeit örökölte, és mint minden nőnek a családunkból, karcsú teste volt neki is. Mindig színes nyári ruhákban járt, ám a fehér emelte ki igazán a szépségét. 

Az egyik közeli ivó ajtaja kicsapódott, szinte halálra ijesztve ezzel. Öt férfi lépett ki rajta, vigadva egészen addig, ameddig megláttak. Egyetlen egy embert ismertem fel közülük, Rinnést, a katonát, aki ma megjegyzést tett rólam. 
- Nicsak, ki van itt! A híres Athéna! - üvöltötte Rinnés. - Most ki fog téged megmenteni? - kérdezte kajánul és elém jött. Egy méterre állt tőlem, de így is megcsapott az alkohol gusztustalan szaga. 
- Ahogy látom, se józan, se ittas állapotban nem vagy normális. - szóltam vissza vállvonogatva, nem törődve az előző mondatával. A férfi két lépéssel átszelte a közöttünk lévő teret. Rátette a kezét a derekamra, és egyből két érzés viaskodott bennem. Az undor és a düh. Taszított a férfi, nem csak a viselkedésével, hanem a kinézetével. Rinnés kihúzta a tőrömet az övből és megforgatta a kezében. 
- Na, és ezt mire használnád? - kérdezte lenézően. A társai is odamentek és csendben figyeltek. 
- A te helyedben azt visszaadnám! - sziszegtem figyelmeztetően. Felhorkantott. 
- Mert különben mi lesz? - hajolt közelebb.
- Ez. - válaszoltam megtartva a távolságot közöttünk. Észrevétlenül kivettem a kardját a hüvelyéből és tövig belenyomta a vállába. Rinnés kikerekedett szemekkel nézett. Láttam  a szemén, hogy sosem nézte volna ki ezt belőlem. Elszakítottam az tekintetem a kék íriszeitől és megakadt a pillantásom egy barna bőrű, fekete hajú, és sötét szemű fiún, aki úgy nézett ki, mint Kieran, csak fiatalabb kiadásban. Hátráltam egy lépést a sérült katonától, és kihúztam a pengét a vállából. 
- Mindenki menjen haza! - kiáltott valaki az összegyűlt tömeg mögül. A civilek elindultak a házuk felé, de a katonák többsége maradt. Előtűnt egy fehér bőrű férfi, arcát világos barna szakáll keretezte. Kék szemei szigorúan vizslatták a helyszínt. 
- Themisztoklész! Rég láttalak téged, uram! - kiáltott a közönségből egy férfi, és kezet fogott az újonnan jövővel. 
- Örvendek a találkozásunknak, barátom! - viszonozta a köszönést. Végig nézett az összegyűlt csapaton. Először elidőzött a szeme Rinnésen és a sebén, aztán megakadt a tekintete rajtam és a kezemben lévő véres pengén. Mindig is utáltam, ha bámultak, most se volt másképp. Erősen megszorítottam a kard markolatát, mutatva, hogy semmi kedvem sincs hozzá. 
- Veled még elszámolok. - intézte hozzám a szavait, és elindult a városháza felé. Kék köpenye lebegett léptei gyorsasága miatt. Nagyot nyeltem az esetleges büntetés miatt. Rinnést felsegítették és a gyógyítóhoz vitték. 
Egy szőke rövid hajú fiú odajött hozzám, és megragadta a karomat. 
- Mit képzelsz te magadról?! Te csak egy nő vagy! Nincs jogod egyáltalán fegyvert tartani a kezedben! - ordította és megrántott, mikor látta, hogy nem figyelek rá. Teljesen máshol jártam. A külvilág zajai elhaltak és egyetlen személy hangját hallottam közeledni. Olyan energiát éreztem a levegőben, mellyel egy személy átúszhatná a tengert, és nem fáradna el sosem. Az adrenalin átjárta a testemet és kitépte a karomat a fiú markából. A hang egyre közeledett és közeledett, amíg meg nem láttam őt. A hangjáról is felismertem, de a kinézete teljesen biztossá tett a kilétében. Ugyanaz a koromfekete haj, szinte teljesen egyforma királykék szemek, mint az enyémek, és nagyon világos bőr. Léptem egy lépést és összecsuklottam. Az adrenalin elhagyta a testemet, és az elmúlt percek összes zaja pár pillanat alatt zúdult rám. A fejemet fogtam a fájdalomtól. A másodpercek perceknek, sőt óráknak tűntek. Becsuktam a szemem, és vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek. 

Az, hogy megláttam a kék szemű féfit, annyi jó és rossz emléket hozott fel, hogy sírhatnékom támadt. A szemeim kipattantak a sírás gondolatára. Én sosem sírok senki előtt. A családom halála után csakis Kierannak nyíltam meg, senki másnak. Feltápászkodtam a földről, és elindultam a rég nem látott férfi felé. Ő figyelemmel követte a lépteimet. Összehúztam a szemeimet és felhorkantottam. 
- Nekem is hiányoztál. - sziszegtem, és a csizmájára köptem. - Legközelebb értesíts, ha véletlenül túlélsz egy csatát, kedves fivérem. - adtam meg a kegyelemdöfést legidősebb testvéremnek, Arésznak. Nem mondtam ki a nevét, hátha ő is lecserélte. Felkaptam a földre esett ezüst tőrömet, és az ideiglenes "otthonom" felé vettem az irányt. Lépteim felgyorsultak, ahogy a szívverésem is. Szinte már futottam, mikor a ház elé értem. Feltéptem az ajtót, és amint beléptem, becsaptam azt magam mögött. Leültem a földre, a hátamat a bejárati ajtónak vetettem, felhúztam magamhoz a lábaimat és a térdeimre hajtottam a fejem. Legfőképp zavartnak éreztem magam, de ott volt a szomorúság, keserűség, a szánalom és még sok ilyen felvidító érzés.

Meg volt az első találkozásom, a számomra legkedvesebb személlyel a világon, mi történhet, ha véletlenül összefutok a halottnak hitt másik testvéreimnek? Nem vagyok jós, de az biztos, hogy semmi jó. Felemeltem a fejem, amit most mázsásnak éreztem, és körül kémleltem a házat. Torkom kiszáradt a gombóc miatt, amitől tudtam sírni fogok.

A kunyhóban csak egy komód foglalt helyet előttem, a másik helységben az étkező foglalt helyet, és a jobb oldalamon az ajtó, a hálószobára nyitott. Csakis a nyugtalan légzésemet lehetett hallani, semmi mást. Kivételesen felzaklatott a nagy csönd, mely szinte mindig megnyugtat.

Feltápászkodtam a földről, és szinte beledobtam magam az ágyba. Azzal a téves hittel aludtam el pillanatok alatt, hogy az álmokat mi irányítjuk, és nem történhet semmi rossz.

Egy sötét erdőben keltem fel. Szemeim felpattantak, és a hasamra fordultam. Nappal volt, lehetett látni, hogy a fák fölött a napfény próbált beszűrődni, sikertelenül. A köd, mindent belepett, a több méter magasan fekvő lombozatot is befedte. A sűrű fenyők közül csataüvöltések, és halál sikolyok hallatszódtak mindenhol. Igyekeztem felállni, de a lábaim nem mozdultak. Odakúsztam az egyik közeli sziklához, mint egy féreg, aki az életéért menekül. Minden erőmmel azon voltam, hogy felmásszak rá, de nem ment.  Még egyszer próbáltam felállni, de most már furcsamód tudtam. Felkaptam egy vastag, és hegyes faágat, majd elindultam mezítláb, a szúrós fenyőleveleken, szinte már botladozva. Minden egyes hangra, amit nem én adtam ki, kihagyott pár pillanatra a szívem.
-          Még sokat kell tanulnod. – szólalt meg egy bársonyos női hang mögülem. Megpördültem és neki szegeztem a „fegyveremet” . A nőnek, enyhén világos barna haja össze volt fonva és világoskék, szinte már fehér szemei csillogtak. Testét egy fehér, aranycsatokkal díszített tóga fedte a testét, karjait szabadon hagyva.
-          Anya… - motyogtam és megöleltem. Belebújtam anyukám ölelésébe, mint egy kislány, ami még mindig vagyok belülről, csak az évek fájdalmai miatt megkeményedtem. Nem változtam, ugyanaz a lány maradtam, kinek pokolian hiányzik a családja. Rám mosolygott, és a fejem búbjára egy puszit nyomott.
Eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Az arca megváltozott, kifejezéstelen lett, szinte már lenéző.
-          Most az öcséd is itt lehetne. – suttogta. – Egy dolgot kértem tőled, de azt sem tetted meg! – az utolsó szavait már üvöltve vágta hozzám. Ellökött olyan erővel, hogy a földön terültem el. – Nem érdemled meg, hogy viseld a neved, nem élhetsz, ha ő nem élhet! – sikította, és a bűntudat méregként áradt szét a testemben.
-          Anyám, kérlek, ne ítélj el olyanért, amit nem voltam képes megtenni, de megpróbáltam! -  a hangom berekedt, a szavakat csak nehéz erőlködés után tudtam kimondani. Felálltam, majd megfogtam a nő kezét. – Kérlek, bocsáss meg azért, hogy csalódást okoztam számodra és öcsémnek! Kérlek! – suttogtam elhalóan és gyengéden megszorítottam anyám kézfejét. Pár másodperc mérlegelés megszólalt.
-          Amint mondtam, - szólt tárgyilagosan – ha ő nem élhet, akkor te sem. – közölte. Előhúzta a pengét, melyet Kieran lányaitól kaptam, és beledöfte a gyomromba. Kikerekedett szemekkel néztem végig rajta, és estem térdemre, miközben ő megfordult, és elment. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, miközben eldőltem és figyeltem az eltávolodó alakját. Fehér ruháját fújta a szél, ami kezdett szélviharrá alakulni. Az anyám úgy nézett ki, mint egy szellem, egy gyönyörű és könyörtelen szellem, ami igazából is. Megéreztem a vér ízét a számban, miközben lecsuktam a szemem. Nem kaptam levegőt, amikor mégis csak megpróbáltam, por ment a tüdőmbe. Nem bírtam tovább, de nem tudtam meghalni. Elkezdtem tapogatózni magam mellett, míg találtam valami nagyot és éleset. Teljes erőmből beleütöttem a tőr által okozott sebbe és végre elmerültem a végtelen sötétségben.


Csukva maradt a szemem, miközben felültem az ágyamban. Megállás nélkül sikítottam, de nem tudtam abbahagyni. A kezemmel csuktam be a számat, majd a tenyereimbe temettem az arcomat, miközben zihálva vettem a levegőt.                                              

2 megjegyzés: